Az alig látó énekesnőnek sincsenek fellépései, mégis dolgozik. Most értette meg, milyen jó döntés volt a szüleitől, hogy rávették, álljon több lábon.
Nem sokkal az után, hogy megismertük a The Voice tehetségkutatóban, Agárdi Szilvi a szüleivel felköltözött Budapestre a meseszép Várvölgyből. A koronavírus járvány miatt viszont visszatért a zalai községbe.
– Március első hetében hazajöttem Várvölgyre, éreztem, hogy jobb lesz nekem itt. Amikor bejelentették a kijárási korlátozást, egyértelmű lett, hogy maradok. A testvéremmel, Krisztiánnal és az ő párjával vagyok a várvölgyi otthonunkban. Minket arra neveltek, hogy tartsunk össze, ami nagyon jól jön ebben a nehéz időszakban, amikor csak a családra számíthatunk. A szüleim nem tudtak hazajönni, mert a munkájuk nem végezhető home officeban, személyes jelenlétet igényel a munkájuk. Én viszont innen is tudok dolgozni – mondja büszkén Szilvi, ami azért meglepő, mert az előadóművészeknek hosszú hetek óta nincs munkájuk.
– Énekelni én sem tudok, de van két civil munkahelyem – magyarázza – Most látom, mennyire bölcs döntés volt, hogy a szüleim nem engedték egy álomra feltenni az életem. Nem tehettem fel egy lapra, a művészetre, van szakmám is. Hittem nekik, tudom, hogy mindig jót akarnak. Volt B és C terv is. Ének, szakma, egyetem. Az egyik cégnél marketinges vagyok, a másikban HR asszisztens, de dolgozom az Informatika a Látássérültekért Alapítványnak is.
Szilvi így is azt érzi, hogy nem túl izgalmasak a napjai. Szégyenlősen vallja be, hogy későn, fél kilenckor kel.
- Kezdődik a reggeli rutin, aztán elvégzem a munkám. Közösen főzünk, igyekszem segíteni, amiben csak tudok. A múltkor nekiálltam egyedül piskótát sütni. Az első lépés, hogy válaszd külön a sárgáját a fehérjétől. Hogyan? Ezt látni kell! Végül segített a testvérem párja. Sokat napozom a kertben, ahol van egy kis halastó. Eljárok futni a hegyre, erdőbe, persze fehér bottal. Itt nőttem fel, minden kátyút ismerek. A fehér bot autósok miatt is kell, hogy lássák, miért futok furcsán. És persze biztonságot ad nekem is. Csak a kukoricás mellett félek kicsit. Ritkán futok egyedül, de ha mégis, akkor valakivel mindig beszélek telefonon, az biztonságérzetet ad. Közben bekapcsolom a kamerát is, hogy lássa merre járok. Este sorozatokat nézek, online angolt tanulok, és tervezgetem, hogy mit tegyek fel a közösségi oldalaimra. A másik bátyámmal nem találkozom, mert ő Budapesten él, kevésbé tud elszakadni. A nővérem itt van a közelben, őt szoktam látni, és a szüleim is hazajönnek néha. De olyankor sem megyünk közel egymáshoz, nagyon hiányzik az ölelés, a puszik.
