Az asztmája miatt a veszélyeztetettek közé tartozik. Színész, nem keres egy fillért sem. Mit érez Pokorny Lia? Hálát. Hálás a karantén adta lecsendesedésért, az egészségesebb világért. Ő ilyen.
Nem tudja gyűlölni a koronavírust, legalábbis ezt mondta amikor Joshi Bharattal beszélgetett.
Gyűlölni semmiképp. Ha picit haragszom is, akkor inkább magunkra. Már annyi figyelmeztetés elhangzott. Évek óta mondják a klímakutatók, tudósok, zöldek hogy álljatok le, ez így nem lesz jó, embertelen a szén-dioxid kibocsátás. Nagynehezen icipici változások történtek, de igazán nem akarjuk megérteni, hogy jóval nagyobb katasztrófa lehetett volna, és még lehet is. Sokat olvasok arról, hogy a járvány kialakulása azon is múlt, hogy milyen pusztítást végzünk. Nagyon át kellene gondolni az életünket, mert egyre sűrűbben fog előfordulni ilyen, ha nem fogjuk fel, hogy kizsákmányoljuk a Földet. Azt gondolom, ettől fel kellene ébrednünk. Sokkal többet vesztettünk, mintha önmagunkat korlátoztuk volna.
Nem maradt idő arra sem, hogy magunkkal legyünk. Most kiderült, ez nem is félelmetes.
Nem az, sőt. Azt érzem, minél több idő telik el, annál jobb ez az elcsendesedés. Közben persze kint dúl a téboly. És bennünk is: hogy elkapom, nem kapom, és ha igen, milyen következményekkel jár, de ez csak kicsi szeglete az egésznek. Érzem magamon, hogy belül olyan átalakulások mennek végbe, amelyekért nem tudok elég hálás lenni. Hála van bennem. Pedig színész vagyok, most nem dolgozom, nem keresek. Nincsenek tartalékaim, hogy évekig kihúzhassam munka nélkül. Nekem is gond, hogy hogyan tovább. De közben jól esik keveset mozdulni, keveset költeni. Most jövök rá, hogy mennyi mindenre nem figyelek, pedig azt hittem, igen. Egy hétre feltankolok, hogy ne kelljen lemennem vásárolni. Odafigyelek, hogy semmit ne kelljen kidobni, ha látom, hogy kókadoznak a zöldségek, akkor belőlük lesz a vacsora. A kreativitás most szabad utat kap. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mindenki fessen, és tanuljon három nyelvet, de csinálja mindenki azt, amihez kedve van. Aki egész nap ágyban marad, és olvas, az sem hibázik, csak ne szorongjon. Nem kell a saját elvárásainknak sem megfelelni.
Jól tudom, hogy önnek most különösen vigyáznia kell magára?
Igen, veszélyeztetett vagyok, mert asztmám van. De ma már pontosan látjuk, hogy bárkinek lehet baja. Tudom, hogy az asztmám miatt egy influenza is mivel jár: ha elkapom, orvosi kezelésre szorulok. Van féltenivalóm, de mindent megteszek azért, hogy ne kapjam el. A szüleimet még jobban féltem. Eszembe jut, ha ne adjʼ isten kórházba kerülök, mi lesz a fiammal, Misivel? Millió lehetséges variáció lehetséges, de közben azt mondom, ha úgy kell lenni, akkor úgy lesz. Nem tudok és nem is akarok ezzel foglalkozni minden percben.
Eszembe jut, ahogy tavaly nyáron lebegett a Tisza-tavon tavirózsák között.
Azonnal megyek a természetbe, ha vége ennek az egésznek. Nem kell folyamatosan repülőre ülni, hogy ott legyünk három napig valahol, ami úgysem elég a felfedezésére. Vegye fel mindenki a túracipőt, a hátizsákot, és fedezze fel ezt az országot és a környezőket! A csodákért nem kell messze menni.
Misi hogy bírja a bezártságot?
Fegyelmezetten, türelemmel. Neki jó, hogy van suli. Fel kell kelni, készülni rá, találkozik a kis közösségével. Nagyon nehéz most a kamaszoknak. Nem elég, hogy az utóbbi időben azt hallgatták, pár éven belül klímakatasztrófa lesz, most még be is zártuk őket, mert ilyen életet teremtettünk. Végtelenül sajnálom, hogy ők ennek az áldozatai. Éppen most, amikor kinyílik a világuk, jobban megismerhetnék egymást, születhetnének új barátságok, szerelmek, felfedezhetnék az életet, épp akkor vannak arra kárhoztatva, hogy otthon üljenek a szüleikkel. Ami nekem anyaként persze boldogság. (nevet)
