Zalatnay Sarolta: 72 évesen végre lehet unokám! – interjú

Tavaly ilyenkor száztíz koncertnél tartott, idén mindössze tíznél jár. Hogy viseli ezt a kényszerpihenőt?

Rosszul. De nemcsak azt, hogy nincs fellépés, hanem hogy nem találkozom a közönségemmel még az utcán sem. Annyira megszoktam, hogy mindig felismernek, akár a hangomról is, odajönnek, szóba elegyedünk, adom és kapom is a szeretetet a közönségtől, és ez most nincs, mert én sem jövök-megyek annyit. Ha mégis, akkor pedig úgyis maszk takar, mint mindenki mást. Szóval nem egy jó időszak ez, és bármennyire is fitt és egészséges az ember, a kor tény. Ki kell mondjam, mert így van: 72 évesen nagyon nem mindegy, hogy most, vagy majd jövőre… Ugyanis ki garantálja nekem és a kortársaimnak, hogy egyáltalán megérjük a következő évet?

Mibe tud kapaszkodni, ami elűzi a félelmeit, a negatív gondolatait?

Elsősorban a zenébe, mert attól még, hogy a koncertezés veszett fejsze nyele, cd-k, sőt bakelitem is készül. Illetve a Raktárkoncertért is nagyon hálás vagyok, aminek a hozadékát szét tudtam osztani a zenészeim, vokalistáim között, hiszen ahogy én, jelenleg ők is munka nélkül vannak. Mindemellett pedig igazán nagy boldogságom, hogy a lányom végleg hazaköltözött, és egy fedél alatt élünk. Rengeteg időt töltünk együtt, sokat beszélgetünk, és az ő jelenléte mindennél többet jelent számomra.

Régóta nagy vágya egy unoka, erről is beszélgetnek Nikivel?

Hogyne, de nem csak egy, jöhet akár kettő-három unoka is. Persze kettecskén is nagyon jól megvagyunk a lányommal, de alig várom, hogy bővüljön a család, és úgy tűnik, erre nagyon jó esély van, ugyanis Niki újra férfiakkal randizik. Mindent elfogadtam, elfogadok, de már nem téma az angliai múlt, és hogy ott még egy nővel élt. Inkább csak örülök, hogy most minden máshogy van. Igazán elkélne két nő mellé egy férfi a háznál, de akár kettő is…

Ezek szerint ön is várja még az igazit?

Nevezzük inkább társnak, de igen, persze. Sosem mondtam le róla, nem is fogok, és nyitott vagyok a szerelemre, párkapcsolatra, csak ez az én esetemben azért nehézkes ügy. Itthon nem igazán mernek próbálkozni nálam a férfiak. Külföldön viszont egészen máshogy van. Az Amerikában élő magyarok minden további nélkül udvarolnak, elhívják az embert vacsorázni, de azt gondolom, emögött azért egy biztos lábakon álló egzisztencia húzódik, amihez nagyon erős önbizalom is párosul.

Tehát az ideális társ legyen magabiztos. S még milyen?

Senkit sem szeretnék eltartani, úgyhogy nyilván fontos, hogy meglegyen mindene. De a pénzt hagyjuk is, ami ennél fontosabb, hogy megbízható legyen. Persze ez zsákbamacska, és úgyis az idő dönti el, de nagyon szeretem a nyugalmat, és azt, amikor nem azon kell kattogni, mikor lép le a másik. Leginkább zenében jártas, szakmabeli párt tudnék elképzelni magam mellé, mindig is velük működtek jól a dolgok. Valahogy egy világ vagyunk, értenek engem, és én is értem őket, egy a hullámhosszunk.

Ha azt a három szót mondom önnek: társ, unoka, koncert, mi lenne a fontossági sorrend?

Hú, ez nehéz. Mert a társ mellett – ha megfelelő – tökéletesen működhet a zenei életem, a kon­certek, a fellépések. Az unoka pedig egy régi, nagy-nagy vágyam, szóval nincs sorrend, inkább egyenlőségjel van közöttük. Szeretnék nagyi lenni, jönni-menni, megmutatni a világot a leendő kisunokáimnak, miközben a párom is velünk tart, és egy ilyen eseménydús napot nagy énekléssel koro­názni. Azt hiszem, ez így, igazi Dura­cell-nagyiként lenne igazán kerek számomra.