Véletlen szerep indította el a pályán Zsurzs Katit

Legendás filmekkel indult a pályája, amelyeket Kossuth-díjas édesanyja rendezett, és amelyek még ma is rengeteg nézőt ültetnek le a televízió elé. 

– Pedig anyám nem akarta, hogy a filmjeiben szerepeljek, és én sem kértem soha ezt tőle. Rendesen jártam iskolába, és ha el is vitt egy-egy forgatásra, csak szemlélőként voltam jelen. Az első ilyen A koppányi aga testamentuma volt, azt nagyon élveztem, mert a nyári szünetben forgatták a sümegi várnál, a Balatonnál. Csodáltam a híres színészeket, Tolnay Klárit, Bessenyei Ferencet, Szirtes Ádámot, és egy zöld bőrkötéses füzetbe gyűjtöttem az autogramjaikat. Ez izgatott, az aláírásgyűjtés, és még ma is őrzöm azt a füzetet – mondja nevetve Zsurzs Kati.

A Hétvégi Borsnak elárulja, hogy A fekete város című tévéfilmben véletlenül kapott szerepet, és lett a Pécsi Sándor alakította Quendel apó lánya. Az eredeti színészt ugyanis nem adta ki a színháza, ám a stábnak utaznia kellett a csehországi Telcsre, ahol le volt foglalva a forgatási helyszín. Mivel a tizenöt éves Kati – szó szerint – a rendező keze ügyében volt, beugrott a szerepbe.

– Nagy esemény volt együtt játszani Pécsi Sándorral és Kiss Manyival. Emlékszem, még karácsony napján is forgattunk, mert be kellett fejezni a Köstler Matild Intézetében játszódó jeleneteket. Manyika akkor már beteg volt, nem érezhette jól magát, mert nem volt jókedvű, nem ült le közénk csacsogni. Néhány hónap múlva meg is halt. Pécsi Sándor viszont elképesztő vitalitással, sokszor mesélt nekünk, máig előttem van, ahogy a nagy kezével „ábrázolja” is a mondandóját – meséli elhomályosuló szemmel a színésznő. 

Édesanyja másik legendás filmje, az Abigél néhány évvel később készült, amikor Zsurzs Kati már utolsó éves főiskolás volt. Mint mondja, a forgatás minden napja elevenen él benne, ám a film utóhatása minden képzeletét felülmúlta. Találkozott például olyan rajongóval, akinek megtetszett a Matula Leánynevelő Intézet szigora, és hasonló szellemiségű iskolát keresett magának. Mások pedig megvarratták maguknak a Matula egyenruháját és abban ballagtak. 

– Az ember az adott pillanatban nem tudja felmérni, milyen hatással van a munkája, csak később szembesül vele. A nézők visszajelzése nagyon fontos a számunkra. Például a Játékszínben a Virágot Algernonnak előadás végén, ahogy a megrendítő befejezés után jövünk le a színpadról, Lévay Viki kolléganőmmel mindig egymásra nézünk: Sírnak? Jól van, sírnak – meséli a közönség reakciójáról.

Most is ebben a színházban készül premierre, május 21-én mutatják be Szakonyi Károly ikonikus művét, az Adáshibát, aminek az egyik főszerepét, Bódognét alakítja.

– Elképesztő, hogy ötvenkét éve írta Szakonyi ezt a színművet, és ma is aktuális, sőt, talán még aktuálisabb. Akkoriban csak a televízió létezett, arra tapadt rá mindenki, azóta viszont számtalan kütyü árasztotta el a világot. Nem hogy leszakadtunk volna a képernyőről, mellé jött a kütyüőrület! Sajnos én sem vagyok kivétel, miközben otthon nézem a tévét, nyomkodom a telefonomat – teszi hozzá önkritikusan.

Bár nem perfekt az okostelefonok használatában, a levelezéstől a parkoláson át az utalásig sok mindent ezzel intéz.

– Ma mindent visz az okostelefon. Ezért a darabot egy kicsit meg kellett újítani nyelvileg, hiszen a hetvenes években még nem létezett mobil, az idősebbek pedig tapasztalatból tudják, a vezetékesre éveket kellett várni. Az aktualizálás során a régi árakat is átváltottuk maira, hogy hitelesek legyünk, mert a nézők kinevetnének minket a pár tízezer forintos telekárat hallva. De a lényeget, amiről a darab szól, sajnos nem kellett átírni, mert ugyanúgy nem figyelünk arra, mit mond a másik, és nem vesszük észre, ha maga Jézus Krisztus járkál közöttünk, azt sem. Borzasztó felszínesen élünk, mindenki a saját bajával van elfoglalva, fontos dolgok mellett megyünk el. Boldog vagyok, hogy olyan nagyságok után játszhatom el Bódognét, mint Bulla Elma, vagy Komlós Juci – mondja csillogó szemmel Zsurzs Kati.

S hogy a többi előadás közül melyiket miért szereti? A Nagyvárosi fények, vagyis a Chaplin-darab szerinte igazán különlegesre sikerült, a Primadonnák egy fergeteges vígjáték, az Életrevalókat pedig a szomorkás témája ellenére szinte végigneveti a közönség, mert tele van jósággal és finom humorral. Egyik rajongója fogalmazta meg, hogy az Életrevalók egy lelki fröccs, amely feltölti energiával. De szeretettel beszél a Gólem színházbeli szerepéről, Az utolsó velencei kalmárban, a szinkronmunkákról, és a Thália tanodáról, ahol civil felnőtteket oktat színjátszásra. 

Ennyi elfoglaltság mellett persze fontos számára a pihenés, de ez is aktívan zajlik.

– Van hat unokám, ők töltenek föl, ugyanakkor le is szívják az energiámat – vágja rá. – Sajnos, kettő közülük külföldön él, de a többiekkel szoros a kapcsolatom. Ha van egy kis időm, máris hívom a lányomat, és ajánlom magamat, hogy mit kell segíteni. Lehet, hogy sok, amit csinálok, de ha nem csinálom, hiányérzetem van!