A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész élménydús éveket tudhat maga mögött. A sok szép pillanat mellett persze olykor nehéz döntéseket is meg kellett hoznia, de semmit sem csinálna másképpen.
Budapest, 2013. március 15. Béres Ilona Kossuth-díjas színmûvész mutatja a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését a Parlamentben, az állami kitüntetések ünnepélyes átadása után 2013. március 15-én. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A Nemzet Művésze címmel is kitüntetett Béres Ilona ma ünnepli 80. életévét. Jobban mondva, szíve szerint nem emlékezne meg a jeles évfordulóról.
A színésznő elárulta, a születésnapját szűk családi körben tölti, később pedig kollégái is felköszöntik.
– Őszintén szólva nem igazán szeretem az ünneplést. A Magyar Művészeti Akadémia tart egy köszöntőt nekem a Vigadó Kamaratermében. Lesz egy kis zárt körű koccintás kollégák és barátok gyűrűjében. Megemlékeznek, ami kedves dolog, de sosem fordulna meg a fejemben, hogy meghívjak egy halom vendéget és ünnepeltessem magam. Ez nem az én stílusom – mondta a színésznő, aki arra is kitért, szokott-e ilyenkor számot vetni az életéről.
Úgy véli azt, hogy időnként visszatekintünk az életünkben történt eseményekre, nem feltétlenül kell életkorhoz kötni.
– A nyolcvanadikat töltöm, ezért évről-évre hosszabbak lennének ezek a számvetések. Kaptam ehhez egy segítséget: Ablonczy László írt rólam egy gyönyörű könyvet, aminek kapcsán felidéztem az emlékeimet. A csecsemőkortól indultunk és végigmentünk egészen napjainkig a szakmám érdekes momentumai mentén. Ez egy szép időutazás volt – tette hozzá Ilona, aki visszatekintve úgy érzi, minden úgy volt jó, ahogy történt.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy ha megtehetnék sem változtatnának semmit a múltban hozott döntéseiket illetően.
A világon semmit nem bántam meg
– mondta a Nemzet Művésze, aki az idő múlását és az ezzel járó változásokat természetesnek tartja, ezért nem folyamodna olyan drasztikus módszerekhez, amelyekkel kijátszhatná azt.
– Ha az ember megöregszik, az se nem bűn, se nem betegség. Nem érdemes mindenféle trükköket csinálni. Nem szeretem, ha valaki megváltoztatja magát, mert hazudik és különben is, mindegy, mit tesz, azok a belső ráncok akkor is ott maradnak. Nem ágálok ellene, mindenki döntsön saját belátása szerint – magyarázta a művésznő, s hozzátette, fiatalon sohasem áhítozott mások sikereire.
– Miután nem akartam hasonlítani senkire, mit irigyeljek? Soha nem utánoztam az előttem állókat.
Sokakban azért alakul ki a szakmai féltékenység, mert a sikerekig vezető göröngyös útról mit sem tudnak.
– Az nem is tartozik másokra. Némi szemérem nem ártana… – fogalmazta meg tanácsát óvatosan a Halhatatlanok Társulatának tagja, aki már óvodás korában tudta, ha egyszer felnő, a színészi hivatást választja.
A felmenői között nem volt, aki kitanulta volna a színészmesterséget, édesanyja háztartásbeli, édesapja finommechanikai műszerész volt. Egy korábbi interjúban elmesélt egy kedves történetet, amely bizonyítékul szolgál arra, hogy szülei minden erejükkel segítették álmai megvalósulását.
Egy óvodai előadásban tyúkokról is szó esett, ezért a színésznő édesanyja egész Kispestet bejárta, hogy szerezzen egy akkoriban igencsak nehezen fellelhető baromfit. A kitartását siker koronázta, Ilona pedig büszkén tartotta a karján egy kosárban a szárnyast, egészen a jelenet végéig. Ez a fajta mérhetetlen elszántság egész életét végigkísérte.
Egyénisége hősnői és lírai szerepekben egyaránt jól érvényesül. Olyan nagyságokkal állhatott egy színpadon, mint Sinkovits Imre, Básti Lajos, Darvas Iván vagy Várkonyi Zoltán. Nevéhez olyan nagysikerű színházi darabok fűződnek, mint a Boldogtalanok, Shakespeare: Tévedések vígjátéka, vagy a Három nővér. Filmes szerepei közül kiemelkedő A kőszívű ember fiai és Az aranyember, melyben kitűnő alakításai máig lenyűgözik a nézőket. A legtöbben az Aranyember Tímeájaként emlegetik, visszaemlékezve megjegyezte: akkora hatása volt a szerepnek, hogy sokan ezt követően elkezdték Tímeának nevezni a kislányaikat, többek között a nővére is.