Kiderültek a részletek Marsi Anikó esküvőjéről: rézkábelből vannak a gyűrűik

Nem hitte volna el a TV2 Tények híradósa, ha több mint három évvel ezelőtt – amikor először beült Gábor taxijába – valaki azt mondja neki, hogy ez a férfi lesz a férje. Mégis így történt! Igaz, már akkor is szimpatikusnak találta a férfit, aki másfél éve kezdett igazán udvarolni neki.

– Eszem ágában sem volt ismerkedni, sem akkor, sem másfél évvel ezelőtt. Tavaly márciusban a sebeimet nyalogattam, mert ugyan még nem váltam el, de már nem éltem házasságban – mesélte Anikó a hot! magazinnak. – Akkor csak két „férfi” volt az életemben, Palik Vilmos és Palik Vince, és úgy gondoltam, ez így is marad. Örökre.

A lassan három hete házas szerelmesek még régebben elmesélték, hogy a taxizások alkalmával Anikó mindig a kocsi hátsó ülésén utazott, így jelezve a sofőrnek, hogy nem kíván beszélgetni. Gábor pedig tiszteletben tartotta ezt a ki nem mondott kérést. Tavaly tavasszal azonban valami megváltozott. Áprilisban randiztak először, azaz elmentek futni egyet együtt a Normafához.

– A dátumra, április 9-ére azért emlékszem pontosan, mert elkezdett esni a hó; furcsa volt, de gyönyörű, minden csupa fehér volt körülöttünk. Biztos voltam benne, hogy ez lesz az első, de egyben az utolsó futásunk is, mert majd nyilván oltári kínos lesz, hogy lazán lekörözöm a pasit. De nagyon nem így lett… Kiderült, hogy sokkal jobban fut, mint én, és még ezt is szimpatikusan, szerényen tette... – mondta a tévés.

Ezt követően hát többször is futottak együtt, de Anikó még akkor sem gondolta, hogy a sportoláson kívül köze lesz Gáborhoz.

– Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes és alkalmas kapcsolatra. Hogy nekem a fiaim az elsők, a legeslegelsők és persze a józan gondolkodásom, és utánuk jó hosszú „csend” van, ahová senki sem férhet be. Viszont az én édes kisebbik fiam, Vince előlépett „kerítőnek”. Az egyik vacsora után, mosogatás közben az mondta: „Anya, szerintem nem kellene elüldöznöd Gábort!” Gábor pedig nem adta fel, s közben érzékenyen, intelligensen tudomásul vette, hogy nekem tényleg a fiaim az elsők, csakis utánuk következhet mindenki más.

Idén májusban felröppent a hír, hogy a tévés ujján feltűnt egy gyűrű, amit addig senki sem látott rajta. „Eljegyezték Anikót” – írták az újságok.

– Való igaz, hogy Gábortól kaptam a gyűrűt, de nem volt klasszikus lánykérés, hiszen elváltam, rég nem vagyok már lány, és a negyvenes éveimben járok. Nagyon nem szerettem magammal kapcsolatban azt a címet, hogy „lánykérés”. De közben feketén-fehéren kiderült számomra is, hogy én szeretem ezt a férfit! Azaz hogy szerelmesek lettünk egymásba. Jólesik szeretve lenni és érezni, hogy az ő számára én vagyok a Nő!

„Szűk családi körben mondtuk ki: akarjuk egymást!”

A meghitt esküvőre nem Budapesten került sor, hanem a Balaton-parton, de ennek is megvan a külön története.

Nyáron igyekeztünk bebarangolni, felfedezni egész Fűzfőt, így nem volt nehéz rábukkannunk egy igazán mesebeli helyszínre, pár percre a mi kis rózsaszín otthonunktól. Amikor megláttuk a hófehér korlátot egy kerítés mögé zárva, a háttérben a lélegzetelállító balatoni panorámával, úgy éreztük, hogy itt kellene összeházasodnunk – árulta el Anikó. – Gábor pedig nyomozott, kiderítette a tulajdonos nevét, felkutatta őket, és megkérdezte, esküdhetnének-e a kertjükben. Mária asszony és Vilmos bácsi azonnal igent mondtak, sőt örültek nekünk és a boldogságunknak. Nem akartunk nagy ceremóniát, nem akartam hófehér ruhát, hiszen nekem nem ez az első esküvőm. Nagyon szűk családi körben mondtuk ki: akarjuk egymást! Szerencsére gyönyörű idő volt, sütött a nap, és 11-kor az anyakönyvvezető előtt kimondtuk az igent. Aztán alkoholmentes pezsgővel koccintottunk: a tanúink, az édesanyám, a nővérem, Gábor szülei és húga, valamint a kisebbik fiam, Vince voltak jelen. Mivel péntekre esett a mi nagy napunk, a nagyobbik fiam, Vilmos nem akarta kihagyni az iskolát. Fontos időszakot él, fölvették egy igazán komoly angol nyelvű nemzetközi érettségi programba, szóval ő nem hiányozhatott a suliból. Rövid, bézs alapon pasztellszínű mintás szoknyában és váll nélküli selyemblúzban álltam Gábor mellett, amikor összeadtak bennünket.

Miközben Anikó mesélt a közeli múltról, az esküvőről, az érzéseiről, többször is kimondta: „a férjem”. Ilyenkor mintha a hangja is megváltozna: kicsit mélyebb árnyalatú és olyan szerelmesen hangzik.

– Igen, nagyon jólesik kimondani, Gábort pedig régóta foglalkoztatja, mennyivel jobban esne neki úgy fogalmazni, hogy „a feleségem így gondolja” vagy „ezt szeretné a feleségem”, mint ha csupán a párjának nevezne, amikor rám hivatkozik.

„Anikó az a nő, akivel le akarom élni az életemet”

Nem hagyományos jegygyűrű jelzi az összetartozásukat. A férfi találta ki, hogy milyen legyen az ékszer.

– Úgy terveztem, hogy az ötvös ismerősömmel együtt készítjük el, de a nyaralása közbeszólt, így csak három nap maradt a megalkotására – árulta el Gábor. – 

 Mindig tudtam, hogy egyszer megnősülök, de csak most éreztem azt, hogy eljött az ideje, vagyis hogy megtaláltam A Nőt, Anikót, akivel le akarom élni az életemet. Az én feleségem gyönyörű, szép és csinos, tökéletes anya, ráadásul nagyon okos is. Ja, és mindig neki van igaza, de ne értsék félre, nem vagyok papucsférj, csak szerelmes – mosolygott Gábor.