Lányát és unokáit félti Pásztor Erzsi
Pásztor Erzsi nemrég ünnepelte a 86. életévét. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőnek mégsem kopott semmit az energiája. Sosem unatkozik, ha épp nem próbál vagy színpadon játszik, jön-megy, háztartást vezet, és még mindig nem szorul semmilyen segítségre. Az idei évben számos elismerést kapott az elmúlt évtizedek munkájáért, mégis a legnagyobb kitüntetésnek azt tartja, amikor a közönség egy emberként áll fel és tapsol neki az előadás végén.
20220917 Budapest, Idén ismét új tagokkal bővült a Halhatatlanok Társulata.Az eseményen jelen lesznek a díjazott művészek: Pásztor Erzsi, Vándor Éva, Alföldi Róbert, Dunai Tamás, Mihályi Gábor, Bozsik Yvette, Wiedemann Bernadett, Kolonits Klára. Bes
Szeptember 24-én töltötte be a 86. életévét. Honnan önben még mindig ez a sok-sok energia?
– Ez velem született, családi örökség, és talán már a síromig, és amíg a színpadon tudok játszani, velem is marad.
Ilyen a természetem, sosem tudtam lagymatagon semmiben sem részt venni. Amik érdekelnek, arról nagy vehemenciával tudok beszélni.
Édesanyám pontosan ilyen volt, még idős korára is tudott lelkesedni azért, ami neki nagyon tetszett. 84 éves volt az anyukám, amikor elment, az utolsó pillanatig aktív volt.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy túl a nyolcvanon is olyan friss szellemileg, mint a művésznő...
– Igen, és ez nagyon fontos, borzasztóan félek, mert rengeteget hallunk a demenciáról. A barátnőimet szoktam kérni, hogy szóljanak, ha azt érzik, már nem helyénvaló dolgokat beszélek, vagy ha nem úgy nézek ki, ami a koromhoz illendő, hiszen ők látnak, ők vannak körülöttem, velük csaknem minden nap találkozom, ők látnak külső szemmel.
Az idei évben több díjat kapott a munkásságáért. Mit jelentenek önnek az elismerések?
– Annyi öröm ért az elmúlt időszakban, hogy ennél nagyobb születésnapi ajándékot nem kaphattam volna. Beválasztottak a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai közé, a cipőtalp-lenyomatomat is felavatták, és egy szabadtéri színpadot neveztek el rólam Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban. Ezek mind csodálatos ajándékok, a pályám megkoronázása!
A mi művészetünk hamar elillan. Amikor az ember eltávozik, szinte napok múlva nem emlékeznek rá. Ez természetes.
Az unokáim, akik Olaszországban élnek, és én már nem leszek, elmondhatják, és büszkék lehetnek arra, hogy a nagyanyjuk színésznő volt. Nekem ez a tudat boldogságot okoz. Ezek az elismerések maradandó és megtisztelő dolgok. Minden örömtől és bánattól sírva tudok fakadni, ilyenek a díjaim is, minden alkalommal meghatnak. Sokszor a színpadon is a könnyeim folynak, amikor állva tapsol nekem a közönség, kitüntető érzés, amikor egy emberként feláll a nézőtér. Látom a mosolyt, a csillogást az arcukon, ez az érzés leírhatatlan. Nincs az a jövedelem, vagyon, ami ezzel felérne.
Semmiben sem szorul segítségre, így van ez a közlekedéssel is.
– Tudom, hogy hol a határ, három évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy vidékre már nem indulok útnak kocsival. A városon belül és az előadásokra viszont saját autóval járok. Merész vagyok, mert Budapest nem a biztonságról és a kis forgalomról híres. Nem véletlen az sem, hogy a rendőrség felkért egy közös munkára. Ellenőrzésre is csatlakozhattam hozzájuk, és a saját szememmel láttam, hogy sok mindent semmibe vesznek a sofőrök. Nincs veszélyérzet az emberekben, nem tudják felfogni, hogy az autó egy életveszélyes üzem. Nekem egy ütött-kopott kocsim van, de engem már itt a ház körül kiszolgál. Sokan azt hiszik, hogy a luxusautójukkal az emberiség fölött állnak. Magamban sokszor mosolygok azon, mi mennyire későn kerültünk olyan helyzetbe, hogy autóhoz jutottunk. Még jól emlékszem arra, hogy az első kocsimat Csepelen választhattam ki, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, hogy vajon majd milyen színűt kapok. Akkor még éveket kellett rá várni, de ma már a fiatalok mindent készen kapnak, nem tudják, milyen volt régen.
Van aggodalma a világban történtek miatt?
Azt hittem, hogy a háború, amit átéltem, az emberiség pusztulásának a csúcsa volt. De nem! És még a betegségekről nem is beszéltem, amit akaratom ellenére át kellett élnem.
Féltem a lányomat, az unokáimat, a barátaimat, mindenkit, mert én már elmegyek, engem már nagy meglepetés nem érhet. A lányunokám harminc, a fiú huszonöt éves, milyen veszélyek leselkednek rájuk? Ők még fiatalok, hogy ilyen csapások érjék, amik várnak ránk. Más emberek bajától is nagyon tudok szenvedni, jó lenne, ha elfogadóbbak lennének egymással az emberek. Eluralkodott a durvaság, a gonoszság a világban, rengeteg borzalmat látunk és hallunk, maga a rémálom. Pont ebből kifolyólag nagyon sok műsort nem nézek már. Inkább a török sorozatokat élvezem, csak egy kicsit tempósabbak lennének. Meg lehet abban őrülni, hogy hétfőn megkérdeznek valamit és pénteken válaszolnak rá. (nevet)
Mindenkit meggondoltságra kényszerít az elmúlt időszak. Önnek nem ismeretlen ez a helyzet, hiszen élt már át hasonlót.
Én tudom mi a spórolás. Huszonévesen a rakott szoknyámban és a madeirablúzomban végigjártam a főiskolát, sőt az osztálytársaim is az én felsőmben jártak színházba, mert olyan jó állapotban volt.
Abba szerződtem Debrecenbe, mert nem volt más ruhám, megbecsültem, mert egy volt. Most is a ruháimmal kezdtem, kiválogattam, amik évek óta nem voltak rajtam, és elajándékoztam. Már befejeztem a vásárlást, semmit nem veszek, fölhasználom, ami van. Az ételek fontosak, mert szeretek főzni, egyedül vagyok, de amíg megengedhetem magamnak, addig meg is veszem. Fiatalkorom óta a mosás volt a szenvedélyem, régen képes voltam kivenni a tiszta ruhát is, hogy moshassak. Erről is leszoktam, a mosószer, a víz, az áram, minden pénzbe kerül. Csak akkor indítom el, ha tele van a gép.
