„Világos volt, utál engem!” – Vitray Tamás lerántotta a leplet a magyar televíziózás egyik leghíresebb pillanatáról
Azt tudjuk, hogy a világsztárok nagy része nem könnyű eset, ilyen volt Gina Lollobrigida is. Vitray Tamás a saját bőrén tapasztalta ezt meg… Most a magyar televíziózás egyik leghíresebb pillanatáról osztott meg a Borssal eddig ismeretlen részleteket.
Az olasz színésznő 1972-ben vállalt először szereplést Magyarországon egy szilveszteri műsorban, melynek Vitray Tamás és Antal Imre volt a műsorvezetője. A tévés elárulta, nem indult jól a kapcsolatuk a színésznővel.
Megúszták a hatalmas gázsit
Ahogy arról a Bors is beszámolt, hétfőn, 95 éves korában elhunyt Gina Lollobrigida, az egykori szexszimbólum olasz színésznő. Keveseknek adatott meg Magyarországon, hogy személyesen is találkozzanak a világsztárral, azonban Vitray Tamásnak és Antal Imrének igen. „Lollo” halálhírével újra és újra felbukkant a neten az az 1972-es szilveszteri műsor, amiben szerepelt, de azt kevesen tudják, hogy korántsem volt egyszerű ennek a megszervezése. Vitray Tamással beszélgettünk, aki eddig sosem hallott részleteket árult el.
– Ez a műsor egy egészen különleges próbálkozás volt. Manapság már a világon egyetlen televízió sem kockáztatná meg, ugyanis semmiféle legális módja nem volt a szervezésnek. Végül úgy valósult meg, hogy Lollo szerette volna, ha Magyarországon is megjelenik a könyve, a kiadó úgy vállalta, ha a művésznő hazánkban, a tévében személyesen promotálja majd.
Ebből az következett, hogy Lollo nem kért kimondhatatlanul nagy gázsit, hanem alighanem teljesen ingyen vagy költségtérítés mentén elfogadható összegért vállalja a szereplést
– emlékezett a Kossuth-díjas tévés.
„Folytassa az »idomítást« más”
Lollo megérkezett, egyenesen a szállodába ment és üzent, hogy küldjék el a forgatókönyvet. Teljes joggal. Csakhogy ilyesmi nem létezett. Volt egy megközelítőleg pontos úgynevezett adásmenet, amivel nem sokra ment volna. A műsor készítői minden résztvevő sztárra kívánták bízni mit ad elő, nagyjából, de nem szigorúan, az időtartamot adta meg csupán a leírt papír, de még a sorrendet sem tudták.
– Lollobrigida nemigen lépett fel ilyen műsorokban. Rettenetesen félt és ideges volt, hogy énekelnie kell. Méghozzá playbackről. Vagyis az előre felvett számot rátátogni (vagy halkan énekelni), méghozzá pontos szinkronban a megadott szöveggel. Állandóan a kisrádióján hallgatta a két számot, amit előadott – mesélte a műsorvezető.
– Imrével együtt tettünk tehát javaslatot, amit írásban is elküldtünk, miképp képzeljük el a részvételét. Ráadásul, ötletünket éppen az ő fotóalbumából vettük. Miszerint amikor már megy a műsor, egyszer csak megjelenik egy meglehetősen rút fotóriporter nő, rossz ruhában, elhanyagolt külsővel, mire megállítjuk a műsorszámot, és kérdőre vonjuk, mondván, hogy itt nincs keresnivalója, azonnal távozzon. Mire a csúfság vonakodva bár, de elvonul. Ezután kint ledobja a jelmezt magáról és csodaszép fellépő ruhájában már az első énekszáma bevezető zenéjére jön vissza, karján a csúf fotós ruhadarabjaival és maszkjával. Hát nagyon nem tetszett neki ez az ötlet. „Ez rossz! Találjanak ki valami mást!” – mondta. – Még megpróbáltam erősködni, hogy a könyvében is benne van ez a jelmezes képe, milyen jó kis promóciós bevezető lenne. „Az orvos ezt írta fel magának, hogy annyira ragaszkodik ehhez a béna ötlethez?!”
Világos volt: a nő utál engem. Az ügyet ugyanis én képviseltem. Én pedig feladtam: folytassa az „idomítást” más.
Hirtelen vaksötét lett a stúdióban
Mindebből a tévénézők a szilveszteri adásban semmit sem vehettek észre. Köszönhető volt ez talán a véletlen technikai malőrnek is, ami miatt egy kis időre le kellett állni a forgatással, így a két műsorvezetőnek volt alkalma kamerákon kívül is beszélgetni a színésznővel.
– Különös véletlen segített. A próba elkezdődött, és hárman a díszletfal mögött vártuk a jelenésünket, amikor hirtelen totális sötétségbe borult a vadonatúj 4-es stúdió, az MTV büszkesége. Mai napig sem tudom mi történt, tény, hogy egy sztentori hang a kapcsolóból két-három perc türelmet kért, így aztán nem vonultunk be az öltözőinkbe.
A kényszerszünet több mint húsz percig tartott. Két három percnyi néma tétlenség után Imre belekezdett egy vicc mesélésébe. Olaszul! És az isteni Lollo nevetett. Újabb vicceken már kacagott, sőt, maga is mondott egy-két pikánsabbat.
Szinte sajnáltuk, hogy végül visszajött a fény. Addigra Lollo már velem is megbékélt. Aminek fényes bizonyítékát a táncával adta. Az ugyanis sem leírva, sem próbálva nem volt, hogy Ő, egyszer csak két karját kinyújta jobbra-balra felénk, „beparancsol” minket is a táncba! A „lapot” nem lehetett nem venni. Be kellett táncolni! Esetlenecskék voltunk, de azt hiszem, helyesek. A számot követő viharos nézői taps alatt, mindkettőnkre kacsintott egyet és félhangosan annyit mondott. „Grazie!”.
