Fanatikus rajongók elől kellett menekülnie B. Tóth Lászlónak
A magyar popzene rendszerváltozás előtti története elevenedik meg előttünk a Magyar Zene Háza első időszaki kiállításán. A Nekünk írták a dalt! tárlat a korszak legkiemelkedőbb előadóit, zenekarait, emblematikus slágereit és legfontosabb poptörténeti eseményeit mutatja be. Ki mást kérhettünk volna fel kísérőnek, ha nem B. Tóth Lászlót, aki ennek a korszaknak meghatározó alakja volt.
A Magyar Zene Háza lenyűgöző aulájában rögtön meglátom a magyar rádiózás egyik legikonikusabb alakját, B. Tóth Lászlót. A Poptarisznya megálmodóját ezerből is felismerném, ha csak a hangját hallanám is. „Jó napot kívánok, a nevem B. Tóth László” – a mai napig így kezdődik az egyik legrégebbi rádióműsor. Meg is kértem, hogy mondja el a legendás kezdő mondatot, így indultunk a tárlat felfedezésére. Az épület alagsorában kialakított kiállítás, már ahogy belépünk, visszavisz bennünket pár évtizedet. Régi budapesti épületek és neonreklámok képei fogadnak korabeli plakátokkal. Az egész tárlatot négy jól elkülöníthető részre szedték: klubok, politika, technológia és rajongók.
Legendás tárgyak
A termeken végigsétálva találtunk klasszikus szocreál bisztrót, panellakást, régi készülékeket, miközben végig szóltak az ikonikus dalok. De olyan legendás tárgyakat is megcsodálhattunk, mint Radics Béla gitárja, vagy a „Szarocastert”, ami vécéülőkéből készített barkácsgitár. B. Tóth Lászlóval elmerülünk a történelemben, miközben nézzük a korszak meghatározó alakjait. S bár ő saját bevallása szerint mindenkivel nagyon jó kapcsolatban volt a kor zenészei közül, mégsem igazán barátkozott velük. Nem ivott, nem cigizett, nem járt le a legendás klubokba. Az omegás zenészek kicsit mégis más helyet foglalnak el a szívében.
Omega-turnék DJ-je volt
Az első Omega-lemezt is ő hallotta először.
"Hozták, és megmutatták nekem! Amikor ők ismertté váltak, azonnal sztárok is lettek"
– kezdte a legendás rádiós. – Felrobbantak a stadionok, őrjítő sikítozás, mint a Beatles fellépésein. Elképesztő volt, egyszerűen csoda volt! Sok műsort is csináltunk együtt, azokról is van sok-sok jó sztori. Mekivel esett meg a szomorú eset az egyik műsorsorozat végén, aminek mindig volt egy úgynevezett műsortemetése. Ezeken a műsortemetéseken mindig valami bolondságot találtunk ki – mesélte. – Vagy a technikusok, vagy a zenekar tagjai egymás ellen. Meki a színpadon nem játszott hangszeren, csak csörgőzött. Na, szóval az egyik alkalommal a roadok kitalálták, hogy beteszik a csörgőjét a fagyasztóba. Később én adtam Meki kezébe a jégbe fagyott csörgőt, egész buli alatt nem tudta elengedni, odafagyott a kezéhez, csörgött egész este. Na, ne tudd meg, mit kaptunk mi ezért. Hú, de jó korszak volt, végig csináltam pár Omega-turnét.
Béka és egy rendőregyenruha
– Persze ezekből a szívatásokból én sem maradtam ki. Nekem az volt az egyik programom, hogy megtanítottam tvisztelni a nézőket – folytatta a legenda. – Egyik alkalommal az egyik technikus nem volt rest, és bérelt valahonnan egy rendőrruhát. Feljött a színpadra, miközben én tanítottam a nézőket, és elkezdett kiabálni, hogy itt nem lehet tvisztelni… Kivezetett, és én csak kint ismertem meg a Békát, utána már nagyot nevettünk. Hát vannak emlékeim szép számmal. És sajnos ezeknek az emlékeknek a főszereplői már nincsenek köztünk, ez nagyon fájdalmas!
Fülbe súgott titkos sztorik
B. Tóth Lászlónak mindenkiről beugrik egy sztori, legyen az vicces vagy megható, vagy éppen pikáns. Bár ezekből néhányat nekem suttogva elmesél, azokat sajnos nem írhatom le. Például azokról a fanatikus, mindenre képes rajongókról, akik mindenre, de tényleg mindenre képesek voltak azért, hogy rajongásuk tárgyához csak hozzáérhessenek.
„Ha kiálltam az erkélyre, sikítozni kezdtek”
A Piramissal csináltam az első turnémat, elképesztő volt, széttépték a házat a rajongók. Az Eddával is, a Korállal is, itt szinte mindenkivel voltam egy színpadon. Akkor sztárkultusz volt, tényleg mindenre képesek voltak a fanatikusok. Hú, nekem is voltak ilyen fanatikus rajongóim, persze főleg hölgyek
– nevetett az emlékeken. – A Tinódi utcában, ahol akkor laktam, nem hagyhattam a kocsimat, mert ismerték, körbeállták, várták volna mindig, hogy jövök. Ki kellett cselezni őket, mert már ha csak kiálltam az erkélyre és megláttak, máris sikítozni kezdtek, meg kiabálták a nevemet. Rendesen fúrni kellett egy lyukat lent a falban, és onnan teljesen más irányban hagytam el a házat. Csodálatos időszak volt a saját és a magyar zene történelmében. Fantasztikus időutazás ez a kiállítás, ezt mindenkinek látnia kell!
