Balázs Péter végre megszólalt az unokákról: "lelkiismeret-furdalásom volt"
Balázs Péter még csak két éve ment nyugdíjba, pedig 80 éves elmúlt, ráfért már a pihenés. A színész rendező nem tud teljesen elszakadni a színháztól; felkérik beszélgetésekre, és nemrég még egy rendezésre is igent mondott Veszprémben.
Már 56 éve annak, hogy Balázs Péter és Csilla asszony összeházasodtak egymással. A hot! magazinnak ezúttal a színész-rendező adott egy interjút, melyben élete legfontosabb részleteibe is betekintést engedett.
hot!: Decemberben ünneplik a házassági évfordulót.
Balázs Péter: Bár idősek vagyunk, de ez a matek úgy jön ki, hogy Csillával már a középiskolában megismerkedtünk 16 évesen, és hamar megesküdtünk. A mai fiatalok még 40 évesen is azon tűnődnek, hogy megállapodjanak-e, vállaljanak-e felelősséget. Mi is várni akartunk még, de nem azért, mert bizonytalanok voltunk. A főiskola elvégzése után akkor kötelező vidéki gyakorlat következett, Veszprémbe kerültem. Akkor már a Nemzeti Színházban sokat szerepeltem, és jól kerestem, erre hirtelen elszakadtam a fővárostól, a családtól és a páromtól is. Mobil nem volt, nekem autóm sem, egy szünet alkalmával otthon mondtam Csillának, hogy elveszem: nem bírom az egyedüllétet. Elmondása szerint leginkább a humorommal vettem le a lábáról, így jó társ is voltam és jó társaság. Csilla olyan jól szórakozott, hogy nem is volt ideje megijedni attól, hogy hirtelen feleség lett.
„Persze veszekedtünk mi is többször”
hot!: Van valami nagy titkuk a hosszú párkapcsolatra nézve?
B.P.: A nagy szeretet mellett talán az, hogy megértőnek kell lenni, nem pedig arra törekedni, hogy saját képünkre formáljuk a másikat. Persze veszekedtünk mi is többször, de visszatekintve olyan semmiségeknek tűntek azok az indokok – legyen az a zöldbabfőzelék, amit egyfelől a nejem csinál a legjobban, másfelől én mégsem szeretem. Az embernek, ahogy telnek az évek, bölcsebbnek is kell lennie, nem csak idősebbnek. Szükséges a tolerancia, tudni kell igazat adni a másiknak vagy adott esetben bocsánatot kérni.
hot!: Azt mondja, meg kell komolyodni. Ön, aki állandóan viccelődik, szintén megkomolyodott?
B.P.: Nem viccelődök már állandóan. Volt egy nagy időszak, még a Vígszínházban, Kernnel, Tahi Tóthtal, Szombathy Gyulával és Szilágyi Tibivel „poéngyárat” működtettünk: senki sem akart lemaradni, rálicitáltunk egymásra, az öltözőben nem lehetett száraz szemmel megmaradni. Visszatérve a tapasztalatokra, szolnoki igazgatóként arra kellett ügyelnem, hogy mit ne tegyek, tanulva korábbi sérelmekből: nem lettem arrogáns, meghallgattam a színészeket, nyitott voltam mások véleményére.
hot!: Az unokáira is több ideje jut mostanában?
B.P.: Igen, szinte több időm van rájuk, mint a gyerekeimre volt egykor, ami miatt lelkiismeret-furdalásom volt: Csilla oldott meg sok mindent helyettem, tartotta a frontot. Most érkezik a fiam és a menyem Szentendréről hétvégenként a négy fiúunokával – mindjárt megtelik a ház. Nyáron a kertben játszanak, medencéznek – most benn vagyunk, de nem unatkozunk. A lányunk, Bianka most velünk él, sokat segít nekünk. A médiában dolgozik, már fiatalon megtalálta a számítását, jelenleg külföldi sorozatokat vásárol tévécsatornák megbízásából. Az unokák közül Domi 16 éves, Félix 13, Vilmos 10 lesz, Fülöp pedig nemsokára 8. Vegyük úgy, hogy nem mi öregszünk, csak ők nőnek egyfolytában. Szerencsére nem fulladnak bele a digitális világba: a kicsik még nyomkodják a kütyüket, de a nagyobbak már szoknak le róla. Nem kell a tiltás – rájönnek maguktól is.
Bence fiunk meg Koós János fia, Gergő egy iskolába jártak, Jani hozta a kazettákat, azokat hallgatták üvöltetve.
Ennek folyománya talán, hogy Bence hangmérnök lett, van egy stúdiója; volt egy együttese is, de ma már csak örömzenélésre gyűlnek össze a banda tagjai.
hot!: Hogy látja, van művészi vénájuk az unokáknak?
B.P: Nem lehet tudni. Vilmos érzékeny és közlékeny, de ki tudhatja… Nemrég elvittük mindet a Vígbe A Pál utcai fiúkra. Kérdeztük utána: „Na, fiúk, ki akar színész lenni?” Kórusban felelték: „Egyikünk sem!” Néhány éve Fülöp, a legkisebb unokám játszott a szőnyegen, ment a tévé, benne a Hupikék törpikék az én szinkronommal. „Miért beszél a nagypapa a televízióban?” – kérdezte döbbenten. Nem tudta, hogy a nagypapa színész, és hogy az mit takar. Most már sejtik, mi az a színészet, de nem kívánják kipróbálni.
hot!: Örül, ha felismerik az utcán?
B.P.: Megszoktam már, és valljuk be, jobb az, ha ilyen hosszú út után azért felismerik az embert. De akadnak fura esetek! Egyszer egy forgatáson egy utcai jelenetet vettünk fel, egy úr kiszúrt, majd utána megszólított – azt gondoltam, hogy valamelyik nagyobb szerepem miatt. Közelebb jött, és azt mondta: „Látom, tényleg maga a nagy ho-ho-horgász!” Amikor bólintottam, még rá is kontrázott: „Tényleg nagyon hasonít!” Nem haragudtam, ámbár meglepetésként ért.
„Nyáron a menyemék házába megyünk le Balatonújlakra”
hot!: Hogyan sikerült megőriznie a jó formáját?
B.P.: A genetika sokat számít. Nem tartozom a hízékonyak közé, de nem is eszem már annyit, mint korábban. Nem iszom már alkoholt, idővel a pezsgőt is elhagytam. Sosem voltam nagy piás, de azért anekdotázás közben megittam egy-két pohár bort. Fáni kutyusunk nagyon mozgékony, vele szoktunk sétálni a környéken. Az uszkár nagyon okos kutya, csak elégé önálló, néha körülötte forog minden percünk. Nyáron a menyemék házába megyünk le Balatonújlakra, nagyon szeretjük; már nem utazunk messzebbre, kényelmetlen nekünk. Biankának Alsóörsön van apartmanja, a nagyobb unokák szívesen mennek oda is, és együtt indulnak vitorlázni. A lényeg, hogy minden családtag együtt legyen.
hot!: Két éve nyugdíjazta magát, miután lejárt a színidirektori mandátuma.
B.P.: Az embernek kell, hogy legyen önismerete, érezze, ha már „túl sok” vagy kevésbé aktuális. Egy idő után át kell adni a stafétabotot. Mint egy párkapcsolatban: a szerelem szeretetté szelídül, a szálakat soha nem tépjük el, a közös érzés fennmarad. Szinkronizálást már nem vállalok, pedig sokan éppen onnan ismerik a hangomat, de a tavalyi rendezés egy jutalomjáték volt számomra – az már csak a hab a tortán, hogy a közönség az évad legjobb előadásának szavazta meg. Aktívként is jó érzés ez, nemhogy visszavonult alkotóként!
hot!: Melyik műfaj áll a legközelebb a szívéhez?
B.P.: Nincsen kedvencem. Mindig azt szerettem, amiben részt vettem, ott akartam a maximumot nyújtani, legyen az dráma vagy kabaré – mint tudjuk, a könnyű műfaj a legnehezebb. Menni kell, nyitottnak lenni és az új dolgokra érzékenynek.
Annak idején a Popfesztivál esetén az új szelek érkeztek, és én résztvevője lehettem a megújulásnak – később, már érett fejjel, a dolgokat átlátva, színidirektorként én jelentettem az újdonságot egy színház, egy társulat életében.
hot!: Hamar érdekelni kezdte a rendezés.
B.P.: Van, akit érdekel az egész, nemcsak a részletek, és ha van szeme hozzá, akkor jó ötletei is lesznek. Nálam ez úgy kezdődött, hogy „rendezettként” álltam a színpadon, és igyekeztünk közösen megoldani egy szituációt. Voltak ötleteim, kipróbáltuk őket, és megoldódott a jelenet. Kérdezték a kollégák, miért nem próbálom ki ezt élesben. Egyébként a Hajnalban, délben, este című kétszemélyes darabot rendeztem elsőként még a Vígszínházban, Eszenyi Enikővel és Kaszás Attilával – azt hiszem, ilyen alkotótársakkal nem is volt nehéz.
