"Hatvanéves koromig mindig volt valaki mellettem" - Így viseli Ivancsics Ilona a magányt
1983-ban diplomázott a Színművészeti Főiskolán. Tagja volt a kaposvári és a soproni színháznak. A tévénézők Ivancsics Ilonát a Szomszédok Vágási Jutkájaként ismerték és szerették meg. Szentendrén él, ott alapított színházakat 1987 óta. A város Pro Urbe díjjal tüntette ki. A fia, Bence nemzetközi cégek divatfotósa.
Az egész ország a szívébe zárta Ivancsics Ilonát, aki a Szomszédok ikonikus karaktereként, Vágási Jutkaként robbant be a nyolcvanas években a köztudatba. A színésznő őszintén vallott a hot! magazinnak az élete szakaszairól, és arról, mire vágyik most a legjobban.
hot!: Délszláv származásra utal a vezetékneved.
Ivancsics Ilona: Horvát származásúak vagyunk. Szeretem Horvátországot, voltam is ott, a nyelvet nem beszélem, de orosz tagozatos osztályba jártam a gimnáziumban, így megértettek. Édesanyám kárpátaljai, tolmácsként dolgozott, tudta használni a nyelvtudását. Az angolt szorgalmaztam később – a fiam, Bence is azt tanulta. Öt évig dolgozott Londonban, aztán három évet töltött Barcelonában; olyan cégeknek fotóz ma is, mint a Levi’s, a Mango és a Calvin Klein. De már hazajött, innen is tudja szervezni a munkáját, és szabadúszó, amivel egyetértek – nekem is ez az életformám.
hot!: Bence édesapja színész volt.
Ivancsics Ilona: Nem éltünk hosszú ideig együtt; Bolba Tamás színész, zenész, aki tizenhárom évig volt a férjem, nevelte velem a fiamat.
hot!: A harmadik kapcsolatod, Sebők Péterrel, szintén hosszú volt, ugye?
Ivancsics Ilona: Bárcsak egy lett volna, de ha úgy éreztem, tovább kell lépni, megtettem. Tizenöt évig voltunk együtt, nagyon szép dolgokat építettünk fel együtt, a Száguldó Orfeumot, aztán az Ivancsics Ilona Színtársait. A színház is összekapcsolt minket, ettől bonyolultabb volt minden: a közös munka, az emiatti viták, az, hogy mindketten maximalisták vagyunk… Végül békében váltunk el, nem haragszunk egymásra. Azóta egyedül vagyok; ezt is meg kellett tanulni, az elengedést is. Hatvanéves koromig mindig volt valaki mellettem.
Ivancsics Ilonát a padlóra vitte a Covid
hot!: A Covid időszaka is belejátszott abba, hogy ma már nincs színházad?
Ivancsics Ilona: Padlóra vitt, igen. Ahogy elég sok színházat szintén. Emellett az is, hogy megszűnt a TAO, megváltozott a támogatási rendszer, pályázni kell – de nem adtam fel, egyedül folytatom a munkát. Most egy-két személyes darabokat keresek. Vincze Lillával, Ábrahám Edittel vannak közös produkcióink; Molnár Gyuri kollégám gitáron kísér a közös esteken. Néha van egy-egy televíziós szereplésem. De úgy szeretnék már megint egy rendes színdarabban játszani!
hot!: Olyan sok művész megfordult a színházadban – nincs, akihez fordulj?
Ivancsics Ilona: Annak idején igyekeztem segíteni olyanokon, akikről tudtam, hogy rászorulnak. Most az a válasz, hogy nincsenek könnyű helyzetben a teátrumok: örülnek, ha az állandó színészeiknek tudnak szerepet adni.
hot!: Amikor 1999-ben váratlanul véget ért a Szomszédok, könnyebb volt a dolgod?
Ivancsics Ilona: A sorozat mellett megtehettük, hogy színházi szerepeket is vállaltunk, hisz csak kéthetente forgattunk három-négy napot. Felmondtam Sopronban, Budapestre jöttem – azt hittem, tárt karokkal várnak majd. Nem így történt. Velem egyébként is az van, hogy amióta saját színházam volt, nem egészen úgy látom a dolgokat, mint egy átlagos szereplő. Rendezői, vezetői szemmel is nézem a darabot.
„Véletlenül jelentkeztem a főiskolára”
hot!: Nemcsak Sopronban, de a József Attilában is hosszú ideig játszottál. Miért mentél el mindkét helyről?
Ivancsics Ilona: Úgy látszik, nekem tíz év után lépnem kell. Az igazi nagy lépés az volt, amikor Nagybajomból Budapestre, a Színművészeti Főiskolára kerültem.
hot!: Hogy jutott ott eszedbe a Színművészeti? A szüleid biztattak?
Ivancsics Ilona: Már az általános iskolában verset mondtam, néptáncra, kórusba jártam. Amikor később hazamentem, megkérdeztem az egyik tanáromat, gondolta-e, hogy színész leszek. Azt válaszolta, hogy igen. Pedig akkor még én sem sejtettem, tulajdonképpen véletlenül jelentkeztem. A szüleim azt akarták, hogy magyar-orosz szakon végezzek. Az egyik osztálytársamtól tudtam meg, hogy tíz verssel lehet felvételizni a Színművészetire. Amikor már a harmadik fordulón is túljutottam, megijedtem: „Engem ide felvesznek! Hogy mondom meg otthon?” Nem is tudták, hogy két helyre adtam be a jelentkezési lapomat...
Édesapám élete végéig nem tudta megbocsátani a választásomat: úgy gondolta, a színésznők könnyűvérű teremtések.
Késői gyerek voltam, mindkettejük második házasságából születtem, anyukám már negyvenéves volt; ő sokat mesélt, énekelt nekem, apukámtól a kertészkedést tanultam el.
hot!: A főiskola után a József Attila Színházba szerződtél.
Ivancsics Ilona: Iglódi István volt a művészeti vezető, ő szerződtette Galambos Erzsit. Kocsis Judittal, Rátóti Zoltánnal, Hegyi Barbarával játszottam együtt. Tíz év után gondoltam azt, hogy elég volt a naivaszerepekből; Mikó István hívott Sopronba, Shakespeare-t, Schillert játszani.
hot!: 1987 fordulópont volt az életedben, akkor kezdődött a Szomszédok.
Ivancsics Ilona: Óriási dolog volt, szerettem, és a nézők a mai napig szeretik, bármelyik csatornán is megy éppen.
Vágási Jutka tanárnőnek leveleket írtak, tanácsokat kértek tőle. Horváth Ádám rendező olyan miliőt teremtett, amiben jól éreztük magunkat, szerettük egymást.
Határozott ember volt, de hangos szó, veszekedés nem volt.
hot!: Nem hívtak aztán más sorozatokba?
Ivancsics Ilona: Nem. Azt mondták, elcsépelt az arcom.
hot!: Láttam a közösségi oldaladon, hogy szereplőket keresel egy templomi produkcióhoz.
Ivancsics Ilona: Pásztorjátékot, betlehemest adunk elő amatőrökkel. Szenteste lesz a bemutatója a Péter-Pál templomban. Gyakorló katolikus vagyok. Megszűnt a színházam, és ezt kaptam odafentről. Már gondolkodom azon, hogy legyen folytatás, passiójátékot tervezek. Szeretem Szentendrét, ezt tudom adni a városnak.
