Básti Juli: Nem szerettem már otthon lenni
A színház az élete, és az ő esetében ez nem csak egy szófordulat. Már a szülei is ünnepelt művészek voltak, aminek gyermekként megismerte az árnyoldalát. Ezért költözött el Básti Juli otthonról fiatalon, és igyekezett az életben sok mindent másképp csinálni, mint ahogyan a szüleitől látta.
Básti Juli karrierjét az egész ország ismeri. Most azonban ezen túlmenően őszintén beszélt az életéről a hot! magazinnak.
hot!: Ott kezdeném, hogy Angliában dolgozott bébiszitterként. Mesélne erről az időszakról?
Básti Juli: – Nyelvet tanulni mentem ki Beaconsfieldbe, és közben bébiszitterként dolgoztam egy családnál, náluk is laktam.
Olyan hideg volt a szobám, hogy reggelre megfagyott a pohárban a víz, és éjszakára a télikabátomat is magamra kellett terítenem. Kedves család volt de megszabták, mikor lehet fürdeni — ritkán –, úgyhogy nem volt egy leányálom.
– Azóta kedvelem az angolokat! Viszont az iskola remek volt! A világ minden tájáról voltak ott fiatalok, jó volt velük! Volt egy barátnőm is, aki például rendszeresen elvitt magukhoz lovagolni. Volt saját lovuk!
Örültem, hogy kiszabadultam otthonról, nem is volt honvágyam. Nem szerettem már otthon lenni; mondjuk úgy, nagy volt a feszültség – de erről ennyit.
„Nem volt egyszerű másodszor elkezdeni”
hot!: Akkor ugorjunk egyet az időben az életének egy vidámabb pontjára. A férjével, Puskás Tamással egyszer már összejöttek, mielőtt több évnyi távollét után újra egymásra találtak. Ez vajon a sors keze?
Básti Juli:
Lehet, hogy a sors keze is benne volt, de az enyém biztosan! Félretéve a tréfát, közel ötven év után kimondhatjuk: összeillő pár vagyunk.
– Mondjuk úgy, az Isten is egymásnak teremtett minket! A főiskolán ismerkedtünk meg, és jártunk egy rövid ideig, amíg le nem mentem Kaposvárra. Nem volt kérdés, hogy lemegyek vidékre: a szakmát csak úgy lehet megtanulni, ha évente öt-hat bemutatója van az embernek. Ő Budapesten maradt a főiskolán. Aztán amikor visszajöttem vidékről, már sok mindenen túl — gyerekkel, válófélben –, újrakezdtük, végül megkérte a kezem!
hot!: Vagyis a szikra mindig is megvolt?
Básti Juli:
Nevezhetjük szikrának is! Annál sokkal több volt meg: minden, ami ahhoz kell, hogy leélj valakivel egy életet. Vonzerő, hit, bizalom, alapvetően közös értékek, világkép, tervek, kvalitás.
– Ugyanakkor nem volt egyszerű másodszor elkezdeni, egy-egy házassággal mindkettőnk háta mögött. Legalább Tamásnak még nem volt gyereke.
hot!.: Végül mégis sikerült egymás oldalán megtalálniuk a boldogságot, és azóta is szerető nagycsaládban élnek.
Básti Juli:
Sokat dolgoztunk érte, hogy így legyen! Igyekeztünk máshogy élni, mint ahogy a szüleinktől láttuk.
– Meg aztán a második családalapításba már érett fejjel vágtunk bele, mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink jól érezzék magukat a bőrükben. Három gyereket neveltünk föl közösen, mert az első fiamat, Marcit (Gothár Márton – a szerk.) is Tamás nevelte sajátjaként.
Bennem meg dolgozott a bizonyítási kényszer, hogy elfoglalt színésznőként is lehet boldog családom. Ambicionáltam, hogy a második kísérlet jól sikerüljön, szakítottam időt a családomra, és ha erre olykor mégis kevesebb lehetőség akadt, azt legalább intenzíven éltük meg. Érdekeltek a saját gyerekeim.
hot!: Ezek szerint van, amit szülőként tudatosan másképp csinált?
Básti Juli:
Például sosem ébresztettem bűntudatot a gyerekeimben. Mindig mindenről beszéltünk, mindent megbeszéltünk velük, bíztunk bennük.
– A bizalom melege, mint a napsugár, egészséges, erős lényeket nevel. Sok törődés, játék, esti éneklés, mese. Őszinteség! Nem szájaltunk arról, hogyan kell csinálni, hanem ott voltunk nekik példának, amit ők szívesen követtek.
A férjem szokta mondani: arra lehetünk a legbüszkébbek, hogy nem tanítottunk nekik semmit, mégis tudnak mindent. A legfontosabb nevelőeszköz a szeretet és a bizalom.
„Sosem mondtam a gyerekeknek, hogy ezzel foglalkozzanak”
hot!: A gyermekeik életére hatással volt az, hogy a szüleik ismert művészek?
Básti Juli: – Biztosan hatással volt, hiszen azok vagyunk. Ők azt mondják, hogy ezzel nincsen semmi bajuk.
Mivel ők is ezen a pályán indulnak, az eleje nehéz, mert bárki mondhatja, hogy „Persze, mert az anyja meg az apja...”, de már most is egy csomó dolgot tettek és mutattak, ami tőlünk függetlenül a saját sikerük, és mi nem is tudnánk olyat.
– Ebbe világba születtek bele, ezt ismerték, ezt szerették meg, ezt választották, és rövidesen már szóba sem jönnek majd a szüleik.
hot!: Vajon az így kialakult kötődésnek volt szerepe abban, hogy a gyermekeik is a szakmában vagy annak közelében helyezkedtek el?
Básti Juli:
Vannak, akik követik a szüleiket, és vannak, akik nem. Ez az ő választásuk; sosem mondtam nekik, hogy ezzel foglalkozzanak.
– Viszont amikor kiderült, hogy ezt szeretnék csinálni, akkor sem mondtam nekik, hogy ne. Szerencsére a tehetségük által szabad emberek — legfeljebb a tapasztalataimat osztom meg velük. Látták, hogyan élek, hogyan dolgozom.
Mondom: mintát adtunk nekik, nem pályaválasztási tanácsokat.
hot!: Most pedig a középső fia, Samu rendezi önt. Ez milyen érzés?
Básti Juli: – Jó érzés! A Fekete Pétert próbáltuk, ami annak idején a Centrál sikerét megalapozó produkció volt. A férjem jó néhányszor rendezte, és most, amikor a huszadik évfordulón felmerült, hogy legyen belőle új előadás, már nem akarta. Ugyanakkor jó kemény dió, három felvonásos zenés vígjáték, rengeteg szereplő, díszlet, jelmez, nagy produkció, és úgy gondolta — helyesen —, hogy Samunak ez tanulságos munka, és megbirkózik vele. Pici gyerekkora óta itt van a színházban velünk, mást sem hallott otthon, mint hogy színházról beszélgetünk. Bár először formatervezői diplomát szerzett, de aztán az öccsével együtt filmszínész szakon végzett. Érett, felnőtt ember, évek óta a legkomolyabban szól hozzá minden kérdéshez: tudja, mit beszél. Tavaly nagy sikerrel rendezte az Ártatlanság vélelmét a Kisszínpadon, Martinovics Dorinával. Szerintem ennyi idő és tapasztalat után a pék fia is tudja, hogyan kell kenyeret sütni.
Básti Juli érzelmes embernek tartja magát
hot!: Az egész családja a Centrál Színház tagja. Amikor bejön az épületbe, tulajdonképpen „otthonról megy haza”?
Básti Juli: – Nem, mert ez a munkahelyem, tehát otthonról a Centrál Színházba jövök. Nekem a munkám az a munkám – csak annyira vagyok otthon, mint az összes eddigi színházamban.
Viszont innen is hazaviszem a gondot. Lehet, hogy vannak színész házaspárok, akik nem így tesznek, de nálunk így van.
– Persze ha nyaralunk, sétálunk, ünnepelünk, elfelejtjük a munkát, de rövidesen újra azzal foglalkozunk.
hot!: És ha mégis szeretnének kiszakadni ebből egy kicsit?
Básti Juli: – Nem tudunk, a rabjai vagyunk! (Nevet.) Mondom, amikor kirándulunk vagy társasjátékozunk, akkor nem ezzel foglalkozunk – nem vagyunk elmebetegek! –, de legtöbbször e körül forog a szó, ez az életünk.
hot!: Mégis milyen Básti Juli a szerepek mögött, amikor kialszanak a fények?
Básti Juli: – Fogalmam sincs, milyen: nem nézem magam kívülről.
Szerintem teljesen egyszerű, hétköznapi ember vagyok, köznapi emberként nincs bennem semmi különös.
– Érzelmes ember vagyok, sírok, nevetek; langyos nem, viszont harsány az vagyok! Például hangosan nevetek! Az anyósom úgy mondta: törvénytelenül – haragudtam is érte, de ha nézőtéren ülök, próbálok figyelni, mert ha felnevetek, mindenki rögtön tudja, hogy beültem az előadásra. Hogy milyen vagyok? Sosem gondoltam, hogy nekem bármi jár.
Mindenért meg kellett dolgoznom.
hot!: Rengeteg nagy szerepen van túl, számos díjat és elismerést kapott. Van még valami, amire vágyik?
Básti Juli:
Unokákra! De az még odébb van. És arra, hogy egészségben minél tovább nézhessem a gyerekeimet.
