Halász Judit reagált a betegségeiről szóló pletykákra
Beszélt arról is, hogy fia megbánta, hogy nem színész lett, unokáit viszont nem érdekli a szakma. Halász Judit azt is elmondta, mit csinált Amerikában a '80-as években.
A férjével mindketten művészek, a fia viszont egészen másban talált magára, ma pedig már az unokáiban látja a tehetséget. Halász Judit a hot! magazinnak adott interjút hűségről, kalandokról, gyerekekről és persze lovakról.
hot!: Hogy szolgál az egészsége?
Halász Judit: Köszönöm szépen, lekopogom, hála Istennek, jól! Igaz, annyi mindent olvasok saját magamról, hogy nekem milyen betegségeim voltak, milyen gyógyszereket szedek, hogy teljesen el vagyok képedve, mert ezekből egy huncut szó sem igaz.
hot!: Arra gondolok, hogy önnek volt egy súlyos balesete – 1996-ban elütötte egy autó –, és egy ilyennek a következményeit viszi magával az ember egy ideig.
H.J.: Ó, az már rég volt. De nagyon sokáig viszi magával az ember. Utána volt egy betegségem, amihez kapcsolódott egy másik betegség. Az 2000-től 2003-ig tartott, akkor kevesebbet is dolgoztam, mert nem is nagyon tudtam, és el is voltam tiltva tőle. De azóta szerencsére megvagyok.
Készül Halász Judit második könyve
hot!: Gyakorlatilag a főiskola elvégzése óta a Vígszínház tagja. Ez ritka manapság.
H.J.: Nekünk frissen végezve kötelező volt két évre vidékre szerződni, de az első év második felében már játszottam a Vígben, azután szerződést is kaptam Várkonyi Zoltántól. Akikkel kezdtem, abból már csak öten vagyunk: Kútvölgyi Zsike, Hegedűs D. Géza, Kern Andris, Lukács Sanyi meg én. Nem is vagyunk egykorúak.
De nem szeretek a számokról beszélni. Nem azért, mert titkolni akarnám a koromat, hanem mert nem szeretném, hogy a közönség a nézőtéren örüljön vagy sopánkodjon, hogy még a színpadon lát.
hot!: Hogyan tudott ilyen hűséges maradni?
H.J.: Sokszor jöttek hozzánk vendégművészek, mások elmentek, de olyankor úgy éreztem, mintha tágulna a társulat. Volt, akit sajnáltunk, volt, akinek örültünk, ami természetes emberi velejárója ennek. Nem volt okom rá, hogy elmenjek; akadtak persze néha nehézségek, de akkor eljött az az idő, amikor elkezdtem koncertezni, és megismertem egy egészen más világot.
hot!: Legendák között élt ezekben az években. Nem gondolt még arra, hogy esetleg könyvet adjon ki a történetekkel?
H.J.: Nem, elsősorban azért, mert egy könyvem már megjelent, és most készül egy második. Bár még csak beszélgetünk róla Lénárd Péterrel, a rendezővel, aki engem először rendezett a főiskola után, Pécsett. Úgy gondoltam, hogy egyszer majd leírom az életemet – annak minden érdekes részletével –, amikor ráérek, de sosem érek rá. (Nevet.) De csak akkor adnám ki, amikor már többé nem lépek színpadra, mert nem szeretnék úgy találkozni a közönséggel, hogy már mindent tudnak rólam. Nemcsak a nőnek, hanem főleg a színésznőnek is szüksége van bizonyos titkokra, amiket csak a szerepeiben árul el, és fontosabb, érdekesebb így, mint ha elmondja, hogy az élete hogyan kapcsolódik egy-egy szerephez.
„A Himnuszt és orosz nyelvet tanítottam a fiamnak”
hot!: Ahogyan a színházához, úgy a férjéhez is hűséges, hiszen régóta élnek szép házasságban. Mi a titkuk?
H.J.: Még a főiskoláról ismerjük egymást, és az évek alatt annyi mindent megtudtunk egymásról, és annyira megértjük a másikat, hogy sokszor nem is kell beszélni: tudjuk, mire gondol a másik. Ugyanazok érdekelnek, és ha van egy kis utazni való időnk, akkor ugyanazokat akarjuk megnézni vagy éppen kihagyni.
hot!: Sokat utaznak együtt?
H.J.: Két olyan utazás volt az életemben, ami nagyon nagy hatással és tapasztalattal áldott meg, amit sosem fogok elfelejteni, és tulajdonképpen mindkettő a férjemhez kapcsolódik. Egy évet tanított Washingtonban az egyetemen, és vele volt a fiam is, ott járt iskolába. 1984 áprilisában engedélyt kaptam a Vígszínház akkori igazgatójától, Horvai Istvántól, hogy utánuk menjek. Amikor véget ért az egyetemi év és a fiamnak az iskolaév, akkor egy kölcsönbe kapott, nagyon rozoga autóval nekivágtunk az Államoknak. 35 államon mentünk végig, és a kis amerikai falvak – ott nincs erre szavuk, de azok – hallatlanul érdekesek, mert az USA nem csak New York meg Los Angeles. Szóval, keresztülautóztunk az országon, a férjem előadásokat tartott; több helyre hívták, például Sundance-be is, ahol Robert Redford létrehozott egy függetlenfilmes műhelyt. Ott töltöttünk tíz napot, nagyon érdekes volt. Láttuk az indián rezervátumokat, a Grand Canyont, nagyon sok izgalmas nemzeti parkot. Néhány napra átmentünk Kanadába is.
Én pedig közben a Himnuszt és orosz nyelvet tanítottam a fiamnak, mert azt hittem, hogy addig nem mehet itthon 8. osztályba, amíg ezekből nem vizsgázik. A matematikában nem tudtam segíteni neki. Végül nem is kellett vizsgáznia, és a Himnuszt sem kérdezték.
hot!: Tényleg, hogyan lett két művész fiából kutatóvegyész?
H.J.: Elvégezte a vegyészetet, summa cum laude, de egy napig sem dolgozott ebben a szakmában. Más munkát keresett magának, majd Budapesten és Clevelandben tanult, és posztgraduális diplomát szerzett MBA szakon. Utána hazajött. De dolgozott mindenfelé a világban, Amerikában is. Így született egy unokám itthon, kettő pedig az Egyesült Államokban, de ma már mind itthon élnek.
hot!: Hogyhogy nem követte önöket a pályán?
H.J.: Mi vagyunk a hibásak, mert ő szívesen játszott színjátszókörben. Általános iskolában nagyon lelkesen csinálták a színjátszókört, de aztán gimnáziumban sok országos kémiaversenyen indult. Nagyon lelkesen készült rá, és amikor a továbbtanulás került szóba, akkor mi azt mondtuk: „Oda menj, ahová te akarsz!” Mivel érdekelte a kémia, ezen a vonalon tanult tovább, és most, sok évvel később már azt mondja: kár, hogy nem terelgettük a szakmánk felé, mert esetleg az is érdekelte volna. De egy 18 éves fiatalembert annyi minden érdekel! Hál’ Istennek, sikeres a szakmájában is.
hot!: Az unokáiban lát efféle érdeklődést vagy tehetséget?
H.J.: Tehetséget igen, de nem akarják, hogy lássam bennük, mert őket más érdekli.
„Ebben az esetben nekem hallgass a nevem”
hot!: Márpedig ha valaki, akkor ön nagyon ért a gyerekek nyelvén, nem?
H.J.: A saját gyerekemen keresztül megismertem a korosztályokat. Eleinte tartottam ettől-attól, de ahogy nőtt a fiam, és jöttek a koncertekre azok a gyerekek, akik vele egykorúak voltak, megismertem őket.
A legfontosabb tanulság az volt, hogy ugyanazt a szöveget el lehet mondani a felnőtteknek és az óvodásoknak is, csak nem mindegy, hogyan mondja az ember. Ehhez kell némi tapasztalat és színészmesterségbeli tudás.
hot!: Akkor mire az unokái születtek, ön volt a világ legfelkészültebb nagymamája?
H.J.: A tapasztalat egy dolog, de egy nagymamának nem szabad máshogy tanítania – vagy inkább nevelnie –, mint a szülőknek. Eleinte ebből akadtak konfliktusaink, de aztán rájöttem, hogy ebben az esetben nekem hallgass a nevem, mert úgy nevelik az unokáimat a szüleik, ahogyan ők akarják, nekünk pedig bíznunk kell bennük. És lehet, hogy az én anyukám sem örült volna, ha a nagymamám beleszólt volna a nevelésbe.
Soha nem mondtam, hogy egészen másként kellene, de bizonyos dolgokat én másképp csináltam volna. Eleinte nehezen ment a hallgatás, de mindig sikerült megbeszélni ezeket.
hot!: Van egy téma, amit nem szeretne kihagyni az életrajzából, mégpedig…
H.J.: A lovak! A lónál nincs érdekesebb! Sajnos amikor 2000-ben megbetegedtem, végleg abba kellett hagynom a lovaglást. Később, miután felépültem, megszületett az első unokám, és minden kis szabad időmet vele töltöttem. A ló az ember társává válik, márpedig ezt a kapcsolatot csak úgy lehet ápolni, ha az ember mindennap ott van, foglalkozik vele. A lovaglás az, amikor az ember a barátjává teszi a lovat: ha csak úgy hébe-hóba kimegyek kicsit lovagolni, az nem lovaglás, csak szórakozás. Nagyon megszenvedtem, amikor el kellett válnom a lovamtól.
De hát vége.
