Pásztor Erzsi: Borzalmas megaláztatásnak voltam kitéve
Szinte nincs olyan ember, akinek ne lenne pozitív gondolata a színésznőről. Azonban Pásztor Erzsi mosolya mögött gyakran bánat, traumák és könnyek lakoztak, amikről nem szívesen beszélt idáig.
Minden kezdet nehéz, ez a mondás pedig Pásztor Erzsi karrierjére meglepően igaz. A hot! magazinnak sosem hallott titkokat mesélt el.
hot!: Egy korábbi interjúnkban elmondta, hogy negatív lett a mammográfiája. Hogy szolgál most az egészsége?
Pásztor Erzsi: Nem vagyok túl jól. Isiászom van, ami egy idegfájdalom a lábamban. Szerencsére van egy csodálatos doktorom, akihez fájdalomambulanciára járok, és a gerincemet szurkálja, ami sokat segít.
hot!: Nem titkolja, hogy ön szerint nagyon fontos manapság a humor. Mennyire lengte körül az életét a nevetés?
Pásztor Erzsi: Már a pályám kezdetén tudtam, hogy a humor és az önirónia nélkül ezt a szakmát lehetetlen végezni. Keserűségek és megaláztatások értek, a humor volt az egyetlen, ami átsegített ezeken. Úgy jöttem rá erre, hogy a Turay Ida Színházban évekkel ezelőtt mutattuk be a Veri az ördög című estet, ahol magamról beszélek. Konkrétan a legfájdalmasabb és legkeserűbb emlékeimet mondom el benne, és a nézők végignevetik az egészet, mert ez így csapódik le utólag.
Pásztor Erzsi többször is abba akarta hagyni a pályát
hot!: Idén lesz hatvanöt éve, hogy a világot jelentő deszkák jelentik az otthonát. Az ember azt gondolná, hogy ennyi év tapasztalásából bőven tudna mesélni.
Pásztor Erzsi: 1959-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ha belegondolok abba a tipródásba, amikor kezdtem a pályát... Ügyetlen voltam, és majdnem megbolondultam. Rengeteget sírtam akkoriban, és többször is abba akartam hagyni a pályát. Ez a teher úgy ment le rólam, hogy észre sem vettem.
Emlékszem, hogy borzalmas keserűségnek, megaláztatásnak voltam kitéve.
hot!: Azért történt mindez, mert pályakezdő volt?
Pásztor Erzsi: Nem azért, hanem mert csetlettem-botlottam. Nem szakmailag gúnyoltak ki, hanem úgy beszélt velem az igazgató, ami nem tűrt nyomdafestéket. Aztán a legjobb viszonyban lettünk Berényi Gáborral – mindig akkor nyúlt utánam, amikor a legrosszabb helyzetben voltam –, csak akkor éppen kiszaladt a száján valami. A szolnoki színháznál voltunk szerződve a férjemmel, és egy öregasszonyt játszottam. Berényi volt a rendező, és az anyósa jött velem szemben a folyosón, és mondta, hogy milyen öreg vagyok, nekem nem is kell maszkot csinálni. Hazamentem, és kiszakadt a szívem. Soha nem felejtem el: egy színészszobában laktunk, raktam a szenet a vaskályhába, és közben meséltem a férjemnek. Lerogytam, a férjem felállt, és rakta tovább, közben pedig mondta, hogy „Édesem, ez is csak egy rohadt anya!” Úgy rám jött a röhögés, hogy azt éreztem, összerogyok.
„Az unokám meglátogatott két hétre, és csak azért jött, hogy faggasson engem a nagyapjáról”
hot!: Azért reméljük, örömökből is jutott elég.
Pásztor Erzsi: A legnagyobb örömöm az volt, amikor a lányom harminchárom év kintlét után visszatért Olaszországból. Amikor hazajött, rettenetesen idegenkedett attól, hogy felismernek az utcán. Nem bírta, hogy megállítanak, fotót kérnek. Akkor elmagyaráztam neki, hogy „Henike, neked nincs szégyellnivalód velem!” Két évvel ezelőtt a születésnapomon Balogh Erika és Tóth Enikő meghívtak egy ebédre a lányommal együtt. Előtte vissza kellett vinnem kicserélni egy cipőt. Megálltunk a körúton, kiszálltunk, és jött egy négytagú család, messziről kiabálva, hogy „Művésznő, Isten éltesse!” A lányom pedig megállt, odament, és megkérdezte, hogy szeretnének-e egy képet a mamival. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor végre megértette, hogy ez nem egy bohóckodás.
hot!: Ez a kapcsolatukat is befolyásolta?
Pásztor Erzsi: Igen. Nem volt jó a kapcsolatunk, mert a lányom nagyon korán kikerült az itthoni életemből. Mentem ugyan minden évben Olaszországba, de aztán jött egy időszak, amikor az unokám, Juli hároméves lett, és ő jött hozzám. Az unokám kárpótolt engem a világon mindenért, mert kívülről fújta a szerepeimet. Úgy beletápláltam, hogy nincs az a vér szerinti gyermek, aki így tud azonosulni, mint az én unokám.
hot!: Milyen gyakran tudnak találkozni?
Pásztor Erzsi: Huszonegy évesen meglátogatott két hétre, és csak azért jött, hogy faggasson engem a nagyapjáról. Mindig az volt a szokása, hogy amikor elment, elrejtett nekem egy üzenetet. Itt hagyott nekem egy levelet, amire az volt írva, hogy „Miminek, csak azért, hogy megőrizzük a régi szokásokat”. Miminek hívott engem. Elolvastam a levelet – hát olyan szépet még életemben nem olvastam!
Bevallotta, hogy tudja, milyen nehéz volt nekem ez a visszaemlékezés, hiszen sokat sírtam közben.
Szerette volna tudni, hogy ha ő olasz, mégis mitől nagyobb benne a magyar rész, mitől érzi jobban magát itthon. Emellett hálásan megköszönte a gondoskodást, amit tőlem kapott és azt, hogy mennyire megszerettettem vele az irodalmat.
hot!: Ritka az ilyen, hogy ekkora távolságban is ilyen jó viszonyban vannak.
Pásztor Erzsi: Tavaly nyáron szerezte meg a diplomáját egy kinti nyelvi egyetemen, azóta pedig az egyik legelegánsabb szállodában dolgozik Bellaggióban. Elképesztő nagy öröm és boldogság, hogy ezt megérhettem! Azért legyünk őszinték: nyolcvannyolc leszek ősszel, az nem kis kor. Még játszhatok – az a legnagyobb dolog, ami létezik számomra. Olykor a nevek már nem jutnak eszembe, de ez, hogy esténként a színpadon vagyok, hatalmas öröm. Ha pedig nem játszom, örülök, hogy szabad vagyok. Ha erre tudtam volna rábeszélni mindenkit, aki a körömben megfordult, akkor sokaknak könnyebb lenne az életük.
„Szeretném, ha elvinnék ezt a mosolyt, és továbbadnák a környezetüknek”
hot!: Honnan ered ez a hivatás iránti szeretet?
Pásztor Erzsi: Nálam ez nem különlegesség, hanem adottság. Ilyen volt a neveltetésem, amit anyukám oltott belém, és ezt próbáltam én is a gyerekembe. Most pedig tapasztalom, hogy bizony milyen sokat jelent az, hogy a lányom mindenhol feltalálja magát, és mindenkivel megtalálja a közös hangot.
hot!: Ez az ön szakmájában kiemelkedően fontos.
Pásztor Erzsi: Mostanában szoktam is az emberekhez beszélni, amikor annyira tapsolnak az előadás végén. Állnak és mosolyognak, senki sem siet vagy rohan sehová. Egyszer csak magától jött a dolog, hogy úgy köszöntem el tőlük, hogy szeretném, ha elvinnék ezt a mosolyt, és továbbadnák a környezetüknek. Mert ebben a vérzivataros világban erre van a legnagyobb szüksége mindenkinek. Amint befejeztem, még erősebben rázendítettek a tapsra. Nekem ez jelenti az életet.
