76 éves lenne Cserháti Zsuzsa: Fia sosem hallott titkokat mesélt a legendáról

Cserháti Zsuzsa káprázatos hangú énekesnő volt, ugyanakkor az egyik legtragikusabb sorsú hazai előadóművész is. Most, hogy közeledik halálának évfordulója, fiával egyebek között arról beszélgettünk, ilyenkor nehezebb-e elviselni a veszteséget… 

– Sosem könnyű. Szokták mondani, hogy idővel könnyebb lesz.. nekem ugye apukám is meghalt, valahogy hozzászokik az ember – kezdi Szirtes Krisztián a Fanny magazinnak. – De meggyógyulni ebből nem lehet. Hozzászokunk az állapothoz, meg tudunk vele békélni, de a veszteség mindig ott marad. Egy kollégám mondta régen, hogy az anyukádat elveszíteni borzalmas, mert soha senki nem fog úgy megölelni téged, ahogy csak egy édesanya tud. És ahogy múlik az idő, ahogy öregszem, egyre igazabbnak érzem ezt a mondatot. Ahhoz már régen vesztettem el, hogy bennem legyen az érzés, hogy felhívjam, de a telefonszámát még mindig nem töröltem ki a telefonomból, hiába tudom, hogy az már valaki másnak a száma.

„Éreztem, hogy baj van”

Július 23-án lesz 21 éve, hogy Krisztián elveszítette édesanyját, mégis elevenen emlékszik a napra, amikor a tragédia történt. Biztos benne, hogy soha nem felejti el az utolsó telefonbeszélgetésüket. Azon a szomorú napon kétszer is hívta őt...

– Aznap délelőtt egy barátomnál voltam, aki el akarta adni a lakását, én pedig segítettem neki felújítani. Hívtam közben anyut, hogy még itt vagyok, de valamikor délután, hazafelé menet beugrom hozzá. 3 körül megint hívtam, de nem vette fel. Nem gondoltam semmi rosszra, volt már ilyen máskor is. Hazamentem és megtaláltam… Az ember abban a pillanatban valahogy rögtön tudja, hogy nagy a baj… éreztem, hogy meghalt. Fogalmam sem volt, mit kell tenni, kit hívjak, mit csináljak. A barátnőmet tárcsáztam először, aki azóta a feleségem és az ő édesapja, az apósom segített. Mondta, maradjak ott, próbáljak megnyugodni, elkezdtük intézni a hivatalos dolgokat.

„Örököltem a maximalizmusát”

Krisztián és édesanyja kapcsolata szoros volt, sokat beszélgettek az utolsó időkben is. Cserháti Zsuzsát hosszú éveken át kínozta a depresszió, amit a mellőzöttség érzése és a súlyproblémája okozott. De hogy látta őt a fia? Milyen anyuka, milyen ember volt?

– Anyu egyáltalán nem volt az a típus, aki sztár akart lenni, utálta ezt. Mindig azt mondta, hogy vannak emberek, akik ácsok, szobafestők, neki meg ez a szakmája: énekesnő. Ezért ő a legtöbbször semmiben nem különbözött egy átlagos édesanyától. Olyan sok emlékem van róla szerencsére, de ami a legjellemzőbb rá és amit gyakran elmesélek, hogy a Kongresszusi Központban fellépése lett volna, de elment a hangja. Hetek óta készült rá, nagyon várta, de beteg lett. Bízott benne, hogy a koncertig meggyógyul. De amikor kiállt a színpadra, jött a meleg levegő, ami minden énekesnek a rémálma és nem jött ki hang a torkán. A szervezők akarták bejelenteni a közönségnek, de édesanyám azt mondta, majd ő beszél az emberekkel. Kiment hozzájuk, sírva fakadt és közölte, hogy nagyon sajnálja, de nem fog menni, mert nincs hangja. Mindenkinek visszaadják a pénzt, és lebeszéli a vezetőkkel, hogy mindenképpen bepótolják a koncertet, mert a közönségét nem hagyta cserben. Az emberek imádták! És tényleg úgy is lett, ahogy mondta. Na ez az, ami mindennél jobban jellemezte őt! Ezt a maximalizmust sok mindenben örököltem tőle.

Küzdött a kishitűséggel

De hiába a tehetség, a maximalizmus, Cserháti Zsuzsát egy időre elfelejtették, nem játszották a dalait, nem hívták fellépni. Ahogy egyik slágerében énekli: Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem – és az énekesnő szíve ilyen volt. Bár megadatott neki egy másodvirágzás, de a több mint egy évtizedes kitaszítottságát nem tudta feldolgozni.

– A mellőzöttséget ő mindig a kinézetével, a hormonzavarral hozta összefüggésbe, azzal, hogy meghízott. Folyamatosan küzdő ember volt, küzdött magával, a kishitűséggel évtizedeken keresztül. Újra és újra megkérdőjelezte önmagát, jött a félelem, hogy mi van, ha kevés vagyok? Ezzel nagyon nehéz élni, ezek mindennapi kis háborúk, amiket meg kellett vívnia és ez iszonyatosan felőrölte. Én most már, ennyi idősen azt gondolom, hogy nem erről volt szó. A rendszerváltás előtt tisztában volt vele, hogy kivel kellene jóban lennie, de ő ezt mindig kerülte, nagy hatalmú embereket haragított magára, átkerült a tűrt kategóriába. A rendszerváltás után sem tudott kitörni ebből. És bármilyen szívszorítóan hangzik, a magyar zenekultúra akkoriban nem tudott mit kezdeni egy olyan énekesnővel, aki a soul irányába ment el. Az anyám már a hetvenes években Aretha Franklint szeretett volna énekelni, de a magyar zenei kultúra még nem tartott ott. Édesanyám megelőzte a korát. Mindig attól félt, hogy elfelejtik őt... a sors kegyetlen fintora, hogy mai napig szeretik, hallgatják a dalait az emberek, a halála után lett igazán felkapott, mai napig játsszák a slágereit.