Doszpot Péter durva dolgokat látott
Manapság szívesen mesél arról is, hogyan hatott a rendőrség a családi életére. Doszpot Péter azt is elárulta, mit kérdezett tőle a prímás a tihanyi vendéglőben.
A vérzivataros kilencvenes években veszélyes lett volna, ha ismerik a magánéletét, hiszen nehézsúlyú gyilkosokat üldözött, ma viszont nyugalmas és teljes életet él szép családja körében. Doszpot Péter a hot! magazinnak mondta el, hogy ennek ellenére még mindig mindenhol rendőrként gondolnak rá.
hot!: Már gyermekként is rendőr szeretett volna lenni?
Doszpot Péter: Egyáltalán nem: gyerekkoromban zoológus akartam lenni. Aztán a gimnáziumban a tanulmányi eredményem nem volt olyan jó, így a zoológiához szükséges egyetem lehetősége egyre távolodott. A középiskola után döntöttem úgy, hogy zsaru leszek – bár először képesítés nélküli tanítóként kezdtem dolgozni a szülőfalumban, Tápiószecsőn. Viszont két gyermekkori barátom Nagykátán dolgozott rendőrnyomozóként, és éjszakánként néha elkísértem őket önkéntes rendőrként, és nagyon megtetszett. Akkoriban, amikor 1987-ben felszereltem, a BRFK-nak volt egy ikonikus ifjúságvédelmi osztálya, ezért amikor Nagykátán rendőrnyomozóként kezdtem, úgy gondoltam, hogy ha elvégzem a tanítóképzőt, akkor egyenes az utam arra a részlegre. Elvégeztem, aztán végül gyilkossági osztály lett belőle.
Ma pedig sikeres cégvezető. Megmaradt azért egy kicsit rendőrnek?
Nem nagyképűségből mondom, de bárhová megyek, még mindig mindenki rendőrként azonosít.
Egyébként elég vad időszakban voltam zsaru, és ez tudat alatt még dolgozik. Például általában nem ülök le háttal a bejáratnak: belém rögzült, hogy mindent látnom kell.
Anno volt néhány kemény évünk, amikor az ember „üldözöttnek érezte magát”. De nem is csoda, mert akkor nagyon sokat mentünk, dolgoztunk, és akkoriban mindenhol robbantottak meg lőttek, de bizonyos idő után ez abbamaradt. De filmet sem úgy nézek, hogy ki akarom találni, hogy ki lesz a gyilkos, mert akkor szórakozni akarok – és nem is vagyok jó benne. Valljuk be, egy forgatókönyvíróval nehéz versenyezni.
„Nem volt elég élettapasztalatunk”
Azért durva dolgokat látott. Ez nem hagyott nyomot?
Én nem tudom megítélni, mennyit változtatott rajtam a rendőrség; a környezetem szerint sokat. Főleg a halálhoz, tragédiához való viszonyom elfogadhatatlan a családom szerint. Nem arról van szó, hogy ne gyászolnék, de 14 évig éltem úgy, hogy naponta rengeteg halállal, tragédiával találkoztam. Lassanként azt is megtanultam, hogy tehermentesítenem kell az agyamat: azt nem lehet, hogy hazamegyek és azt mantrázom, milyen szörnyűségeket láttam aznap.
Volt ehhez valamilyen segítség?
Nincsen kincstári pszichológus – egymásnak vagyunk a kollégákkal. Ott voltunk ötvenen, fiatalok, vidámak; egymással beszéltünk, egymást segítettük, hogy átlendüljünk az ilyesmiken. De valószínűleg az is sokat segített, hogy egyszer csak az ügy megoldása sokkal fontosabbá válik, folyamatosan dolgozik az adrenalin, mert meg kell fogni a gyilkost, amikor pedig sikerül, akkor van egy eufória, és teljesen kitisztul az agyad.
Tehát a munka rosszul hatott a családi életére?
Amit elrontottam, az az volt, hogy azt hittem, nélkülem nem működik a gyilkossági csoport – pedig dehogynem működik. Szabadságra is csak 3-4 napokra mentem el, csak belföldre.
Sokszor gondolkodtam ezen, hogy nem működtettem jól a dolgokat, és a magánéletem is ezért volt annyira zűrzavaros.
Ezenkívül fiatalon nősültem, 23 évesen, és elkezdtük együtt felépíteni az életünket. Ahonnan mi jöttünk, ott az volt a természetes, hogy udvarolsz valakinek, aztán elveszed. Csakhogy én közben zsaru lettem, felkerültem Pest megyéhez, és ez olyan nagy váltás volt, hogy elképesztő; egyenesen a válásba sétáltunk bele. Nem volt elég élettapasztalatunk, és az energiánk meg a párkapcsolatunk nagy része a munkára meg az élet fenntartására ment el. Ebbe szépen lassan bele is sorvad mindenki, és jön a menekülés. Több időt kellett volna teremteni magunknak, de van ebben egy ellentmondás, mert ha a gyilkos gyilkolt, akkor menni kellett. Nem tudom, ezek utólagos megfontolások...
Doszpot Péter helyre tette a prímást
A feleségével, Evelinnel viszont már kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Hogyan hódította meg?
Ezt nem tudom megmondani, mert soha nem gondoltam végig tudatosan. Az biztos, hogy előnyös helyzetből indultam, hiszen akkoriban – szerénytelenség nélkül mondhatom – mindenki ismert, és a gyilkossági csoport, mint háttér, az olyan „rosszfiús”. De valószínűleg az az igazság, hogy találkoztunk, és működött a kémia.
Mindketten gyermekekkel érkeztek ebbe a kapcsolatba. Ez nem volt gond?
Mindkettőnk mögött volt már pár év és néhány párkapcsolat, azért ez adott egy bizonyos rutint. Nem volt kérdés, hogy így fogadjuk el egymást; ha az lett volna, akkor ma nincs feleségem. Mert akármennyire működött a kémia, semmi nem lett volna belőle ha nem fogadjuk el egymás gyerekét. De számunkra ez így volt természetes.
Szép nagy családjuk van, és a lányok vannak többen. Hogyan éli meg?
Igen, van a két nagyfiam, akik már 38 és 36 évesek – náluk már unokáim is vannak –, aztán a 22 éves Hanna és az ikerlányaink, akik most 14 évesek Ez nekem azért marha jó, mert nincs időm megöregedni: a lányok nem engedik. Bár amikor picik voltak, Tihanyban, ahol van egy kis házunk, toltam őket babakocsival, és betértem egy barátom ottani éttermébe, hogy harapjak valamit, amíg alszanak. A cigányzenekar prímása megismert, odajött, és megkérdezte, hogy az unokáim-e. Mondtam, hogy ne szórakozzon velem! (Nevet.)
„Jöjjenek, menjenek, érezzék jól magukat!”
Milyen lányos apának lenni? Egy udvarlónak a bemutatkozásnál nem ijesztő a Doszpot név?
Hanna lányom barátja nem nagyon tudta, ki vagyok: ők már egy másik korosztály. De én sem úgy állok hozzá, hogy vajon nekem megfelel-e egy fiú. Az a fontos, hogy szeressék egymást. Az ikrek pedig még csak most mennek gimnáziumba, ami nekik egy nagyon boldog időszak. Eddig Törökbálintra jártak iskolába, és most egy belvárosi középiskolában fognak tanulni, amit már nagyon várnak; már tervezgetik, hova-merre mennek majd a városban, és ezt én nagyon bírom!
Nem féltik őket Evelinnel?
Dehogynem, de nem gondolnám, hogy nagyon kellene félteni őket, és nekik is élniük kell. Hanna Belgiumba jár egyetemre, őt is elengedtük, és nagyon jól tettük. Imádom, hogy világpolgár lett, lassan három nyelven beszél tökéletesen. Jöjjenek, menjenek, érezzék jól magukat!
Szerintem akármilyen dolgok is történnek manapság a világban, azért még élhető.
Önről már született könyv, de írni még nem írt. Nem is tervezi megírni a kalandjait?
Készül egy különleges könyv, Szlavicsek Judit írja, és nagy szerepem van benne. Ha minden igaz, egy fél éven belül jelenik meg, de ennél többet még nem árulhatok el.
