Mujahid Zoltán: Halálfélelem gyötört
Pakisztánban, óvodás korában kezdett zenét tanulni. Mujahid Zoltán tizenegy évesen költözött édesanyjával és testvéreivel Budapestre, itt érettségizett és végezte el a Zeneakadémiát, majd a mesterképzést a dzsessz tanszakon. Az első Megasztár versenyzőjeként lett országosan ismert. Lemezei jelentek meg, és koncertjeivel turnézik.
Mujahid Zoltán nehéz körülmények között költözött édesanyjával és testvéreivel Magyarországra. A hot! magazinnak mindent elmesélt a gyerekkoráról és arról, hogy milyen sokat segített neki Tóth Vera, amikor pánikrohama volt.
hot!: Augusztus 23-án fellépsz a Várkert Bazárban Tóth Vera társaságában. Barátok vagytok?
Mujahid Zoltán: A Megasztárban találkoztunk először, és sok mindent éltünk meg együtt. Bár én vagyok az idősebb, úgy érzem, mintha a nővérem lenne, annyi jó tanácsot kaptam tőle. Tavaly nyáron olyan helyzetbe kerültem, amelyben szinte csak Vera segített, tartott ki mellettem. Váratlanul kezdődött, megittam egy kávét, elkezdtem dideregni, izzadni, remegni, az órámon láttam, hogy 200-as a pulzusom. Sportolok, makkegészségesnek tartom magam, mint később kiderült, pánikrohamom volt. Halálfélelem gyötört. A rendszertelen élet, a koncertek miatti kevés alvás kikészített. Egy gurulós bőrönddel jártam a várost, összesen három emberre számíthattam, akiknél alhattam, ha nem mertem egyedül lenni. Verát akár éjjel 2-kor is felhívhattam. Egy barátom azt tanácsolta, utazzak el vele Szicíliába, pihenjek, nézzem a tengert. Be voltam már csekkolva, de képtelen voltam felszállni a repülőre.
Tudtam, hogy terápiára van szükségem.
Mujahid Zoltán családja jómódú polgári életet éltek
hot!: Milyen családi hagyományokat hoztál magaddal?
Mujahid Zoltán: Félig pakisztáni vagyok édesapám révén. Jómódú polgári életet éltünk, édesapám egy angol nyelvű napilap főszerkesztője volt. Édesanyám életének részleteit jóval később tudtam meg. 18 éves koráig a nagymamája nevelte, a halála után magára maradt. Csillagásznak tanult, és eljárt a Novotelbe, ahol külföldi diákok klubdélutánjain az angol és az orosz nyelvet akarta gyakorolni. Itt ismerkedtek meg a szüleim, nagy szerelem volt, kiutaztak Pakisztánba, és ott össze is házasodtak. Megszülettem, utánam a két öcsém és a tíz évvel fiatalabb húgom. Magyar állampolgárként anyakönyveztek bennünket. Amikor a házasság megromlott, édesanyám azt mondta, hazalátogatunk, 11 éves voltam. Nem tudtam, hogy örökre eljövünk. A búcsúvacsorán a pakisztáni nagymama kihívott a konyhába, és kérte, nézzek bele egy olajjal teli üstbe. Látja benne a jövőmet, magyarázta. Úgy emlékszem az ottani időkre, mint egy álomra.
hot!: Mi várt benneteket idehaza?
Mujahid Zoltán: Senki és semmi.
Nulláról kellett felépíteni az életünket. Laktunk anyu régi barátnőjénél, majd munkásszálláson, aztán 20 négyzetméteres lakásban.
Szigorú nevelésben volt részünk, hogy vigyük valamire. Anyukánk szeretetnyelve nem az érintés, nem az ölelés volt. De a maga módján tudom, hogy nagyon szeretett minket. Harcban álltam vele. Egy szót sem tudtunk magyarul, és azonnal iskolába kellett járni. A Petőfi Sándor Általános Iskolában és Gimnáziumban tanultam, érettségiztem, felléptem az ott alakult musicalstúdióban.
Később anyu rákos lett, de túlélte.
Bár soha nem álltunk túl közel egymáshoz, mint más anya és fia, de mindig csodáltam érte, hogy milyen erős és kitartó asszony.
hot!: Nem volt nagy váltás neked a pakisztáni gyökerek, a zene után a dzsessz, amit végül választottál?
Mujahid Zoltán: A ritmusérzék mindig megvolt. Pici koromban orvoshoz vittek, mert ha zenét hallottam, járt kezem-lábam. Biztos valami bajom van, gondolták, de kiderült, hogy csak túl korán jelentkezett a zenei érzékem. Háromévesen kezdtem tanulni, ötévesen már felléptem, és csak arra emlékszem, hogy játszom egy indiai hangszeren, énekelek a színpadon és engem ünnepelnek. Később Michael Jackson és Whitney Houston világa volt az, amit megkedveltem, még odakint.
hot!: Budapesten tanultál zongorázni, énekelni, konzervatóriumba jártál, végül a Zeneakadémia dzsessz tanszakát választottad. Ki biztatott, hogy ide is felvételizz?
Mujahid Zoltán: Negyedszerre vettek fel. Már kezdtem kételkedni magamban, biztosan csak mondják, hogy tehetséges vagyok, negyedszerre édesanyám adta be helyettem a jelentkezési lapot, és akkor felvettek.
„A tehetségkutatóba hívtak”
hot!: Amikor elkezdted az egyetemet, akkor indult a Megasztár is. Miként tudtad a kettőt összeegyeztetni?
Mujahid Zoltán: A tehetségkutatóba nem én jelentkeztem, hívtak. Nem Pély Barna, aki a tanárom volt a dr. Lauschmann Gyula konzervatóriumban, hanem a tévések. Tiltakoztam, hogy nekem az egyetem sokkal fontosabb. „Gyere el, nézd meg” – tanácsolták. A dékántól kértem engedélyt, aki azt mondta, büszkék rám, mehetek. A vizsgákon a tehetségkutatós kitérő miatt majdnem megbuktam, olyan sok időt vett igénybe.
hot!: Jól érezted magad a versenyzők között? Ki volt a zsűriben, aki, úgy érezted, támogat?
Mujahid Zoltán: Dér Henit, Galambos Dorinát, Kandech Evelyne-t, Schmidt Barbit kedveltem. Legjobban persze Tóth Verát. Arra pedig nagyon büszke voltam, hogy Presser Gábor megdicsérte a saját dalomat, amivel jelentkeztem. Amikor az élő show-ban kiestem, nagyon megviselt. Sosem akartam énekes lenni, mégis az lettem. Nehéz dolog Magyarországon sikeresnek lenni. Felléptem, lemezt készítettem. Aztán 2010 körül úgy éreztem, hogy kiégtem, hatalmas űr lett bennem. Úgy döntöttem, eltűnök egy kis időre, egy évre kimentem Londonba. A tartalékaimat éltem fel, meghallgatásokra jelentkeztem, de nem engem kerestek. Egyszer egy híres dzsesszklubban léptem fel, ahol nagy sikert arattam, ott nagyon megtapsoltak. Rövid ideig színházi jegyszedőként is dolgoztam.
hot!: Egy ideje Szécsi Pál-dalokkal lépsz fel. Miként kerültél közel ehhez a tragikus sorsú énekeshez?
Mujahid Zoltán: Szeretem a nagy ívű, lírai dalokat, amelyeknek van mondanivalójuk, tartalmas a szövegük. Sok Máté Péter-dalt is énekeltem, szeretem őt is, és elkezdték mondogatni nekem, miért nem adok elő Szécsi Pál-dalokat. Azt mondta egy tojásárus néni a piacon, hogy a sok éve halott énekesre emlékeztetem, és megölelt. Néhány évvel ezelőtt meghívást kaptam Egerbe egy táncdalfesztiválos koncertre. Akkor döntöttem el, hogy szeretném Szécsi Pál dalait elénekelni. A színpadon hideglelős érzés volt, olyan, mintha bennem élne tovább. A nézők úgy érintettek meg, mintha én lennék ő. Akkor döntöttem el, hogy ápolom és éltetem a zenei hagyatékát. A dalai segítettek magamat is megtalálni.
