"Egyszer látogattak meg összesen" - fájdalmas vallomást tett Galambos Lajos a börtönéletről
Reintegrációs őrizetben folytatja büntetését az ország trombitása, ám a rácsokat már maga mögött hagyhatta. Az elmúlt időszakban Galambos Lajos sok mindent átgondolt, és rájött, hogy a könnyek egyáltalán nem szégyellni valóak.
Tizennégy hónap nagy idő – hány születésnap, névnap, siker és bosszúság fér egy család életébe több mint egy év alatt, mennyi öröm és mennyi kín, amellyel szembesülhet egy szülő, egy apa... Aki ezt nap mint nap átéli, sokszor nem is tudja, milyen kivételes helyzetben van – ám Galambos Lajos tavaly tavasz óta egyetlen hasonló történettel sem találkozott. Rácsok mögött volt, a fogva tartását most reintegrációs őrizetben, a birtokán folytathatja. A bevonulása óta eltelt, négyszáznál is több nap során bizony komoly mélypontokkal, összeomlással is meg kellett küzdenie.
– Ez akkor történt, amikor a gyerekeim meglátogattak. Az ugye a harmadik hónapban volt. Lesújtó volt látni őket… Aztán kértem is, hogy többet ne jöjjenek. Az olyan nyomasztó, nehéz élmény volt; láttam a szemükön, amit láttam. Egyszer látogattak meg összesen, senki más nem látogatott. Ügyvédi beszélőm volt néha, egyébként nem is vártam senki látogatót, és nem is kértem. Sőt, kértem, hogy ne jöjjenek – emlékezett Lajcsi a Borsnak adott videóinterjújában, melyből a hot! magazin idézett.
Galambos Lajos és a fia is könnyeztek
Sírni csak a győztesnek szabad – vetette papírra egykor Székely Éva. Lajcsi ma már tudja, hogy másoknak sem szégyen, még az olyan erős – vagy magát erősnek gondoló – férfiaknak is, mint ő maga.
– Könnyek előfordulnak mindenki életében, az enyémben is. Az enyémben ritkábban.
A hírt, hogy a reintegrációs őrizetre hazajövök, a kisfiammal közöltem. És ott azért szerintem mind a ketten könnyeztünk. Telefonon felhívtam, és mondtam neki, hogy ha nem baj, akkor jövő hétfőn otthon vagyok. Az egy nehéz pillanat volt. Azt mondta: »Apa, én tizennégy hónapja várom azt, hogy mehessek!«
Reggel négyre kellett jönni. Az a pillanat akkor csak a miénk volt, és az nem megismételhető – magyarázta a trombitaművész, aki arra is kitért, hogy a családjának milyen törést okozott az ő elzárása. – Ez egy életen át tartó harcolás vagy sérülés. Nehéz dió volt nekik itthon maradni, engem várni, olvasni valós és valótlan dolgokat. Nem volt egyszerű, de azt gondolom, hogy előre nézünk és nem hátra. Ezt magunk mögé dobtam – árulta el.
„A kevesebb elég lenne”
Itt van hát a visszatérés ideje, lassan jöhetnek a Szuperbulik, a Dáridók – legalábbis így gondolhatnánk. Még Lajcsi krónikus tüdőbetegsége is javult az elmúlt hónapokban, tehát nem lenne akadálya, hogy újra színpadra álljon. Csakhogy ő ezt másként látja.
– Abba a folyóba már nem lépünk vissza. Páratlan és összehasonlíthatatlan karriert futottam nézettségben, ismertségben. És ebből is a kevesebb elég lenne most már. Az, hogy találkozzak olyan közönséggel, aki kíváncsi rám, az jólesik. Klub jellegű dologban gondolkodom, kevesebb emberrel, akár egy kis beszélgetéssel is. Nem akarok színpadon állni már soha többet, hanem inkább egy szinten lenni a nézőkkel – mondta sejtelmesen a trombitaművész.
