"Ha miatta váltam el, akkor el kellett válni" – mélyinterjú Xantus Barbarával
A színésznő imádattal beszélt a gyermekeiről, szeretettel a testvéreiről és csodálattal a volt férjéről. Bár szemérmesen, de még a szerelemről is mesélt Xantus Barbara, és azt is elárulta, hogy hol hibázott a gyereknevelésben.
Xantus Barbarával a hot! magazin készített mindenre kiterjedő, elképesztően őszinte mélyinterjút. A magazin és a színésznő beszélgetését módosítás nélkül közöljük.
Nehezen találtunk időpontot a beszélgetésre, mert folyamatosan játszol. Ennyire sűrű az életed?
Igen, tegnap Az elátkozott királylányban léptem fel Komáromban, de legközelebb már A gonosz mostohát játsszuk ott. Viccelődtünk is, hogy nem lehetne-e, hogy legközelebb valami kevésbé negatív című darabban játsszak – mondjuk, „A nem annyira elátkozott királylány”-ban...
Volt olyan rossz döntésed, amiről utólag derült ki, hogy voltaképpen jó irányba vitte az életedet?
Egy csomó ilyen volt az életemben. Voltak olyan döntések, amik alól szívesen kibújtam volna, de nem lehetett. Ilyen volt például, amikor felmondtam a Turay Ida Színházban. Már a felmondás másnapján borzasztóan hiányzott, mégis valahogy kinyílt a világ: kénytelen voltam olyan lehetőségeket is meglátni, amiket azelőtt észre sem vettem. Ott álltam, mint egy tanácstalan kislány, holott már felnőtt nő vagyok. Kellett az a hátralépés, hogy lássam, milyen helyzetben vagyok, és mit lenne okos tenni.
„Vannak emlékek, amik megmaradnak a gyerekkorból”
A pandémia alatt híre ment, hogy maszkot árultál egy plázában. Az is egy olyan lehetőség volt, amit kénytelen voltál meglátni?
Abban a helyzetben nem lamentálhattam: jöttek a számlák, a gyerekek éhesek voltak, velem együtt – tennem kellett valamit. De azért, amikor nem jött senki, egyedül, a pultban állva elmélázhattam azon, hogy ha éppen forogna a Drága örökösök, akkor negatív teszttel, talpig sminkben állnék a forgatáson – de az élet nem ezt dobta.
A Pszichoteátrum című előadásokon a való életből játszotok el, dolgoztok fel különféle problémákat. Volt olyan téma, ami téged személyesen érintett?
Igen, például az anya-fia kapcsolat, a leválás. Az még most is nehéz, bár a fiam már 20 éves, felnőtt ember. Most külföldön tanul, és nehéz, hogy nincs itt mindennap. Nem járok a nyakára, csak a tudat rossz, hogy egyáltalán nem tudok átmenni hozzá. Ezt a témát én vetettem fel, de a nézők is javasoltak olyat, amihez tudtam kapcsolódni, például a testvérháborút...
Úgy tudom, te jóban vagy a testvéreiddel.
Ez így is van, de attól még vannak testvéreim. Nagyon szeretjük egymást, anyukánkat pedig még jobban. Amikor testvéred lesz, az olyan, mintha a férj egyszerre hazavinne egy másik nőt a feleségének, hogy „Tessék, ő második nejem, mostantól velünk él, szeresd!” Éppen ezért nagyon sok múlik a szülőkön: kétéves voltam, amikor megszületett az öcsém, de én nem veszítettem el a szüleim szeretetét és figyelmét. Persze vannak emlékek, amik megmaradnak a gyerekkorból.
Például micsoda?
Bizony volt néhányszor, hogy összevesztünk. Előfordult, hogy szemtelen voltam, provokáló, ő pedig megkergetett. Bezárkóztam a vécébe, amíg a szüleink meg nem jöttek. Voltak csibészségeink, amiket együtt követtünk el. Amikor kiköltözött Kanadába, akkor már ott tartott a kapcsolatunk, hogy összeköltözünk.
Ahogy említetted, minden testvérkapcsolatban van konfliktus. Te ezt miként tudtad feloldani a saját gyerekeidnél?
Nálunk sem volt egyszerű, mert nagy volt a korkülönbség. Soha nem akartam Panna lányomat azzal terhelni, hogy vigyázzon a kisöccsére, pedig talán kellett volna. Azt hiszem, ezt elrontottam: rá kellett volna bízni felelősen, hogy vigyázzon rá, és fedezzék fel egymást. Ennek ellenére nagyon jó testvérek, együtt is laknak, és mindig számíthatnak egymásra.
„Feleségként nem volt nehéz osztozni rajta”
Az édesapjuk, Szurdi Miklós rendező hogy tudta elérni, hogy ennyi szeretet legyen körülötte?
Úgy, hogy nem fért köré semmilyen gyűlölködés. Mérleg jegyű volt, jó diplomata.
Ha nekem valami bajom volt egy másik színésznővel, egyetlen embernek nem mondhattam el: a férjemnek.
Biztosan rámutatott, hogy abban a helyzetben mi az, amiben én hibáztam. Sokszor mondtam Mikinek, hogy „Veled még egy jót fröcsögni sem lehet!” Mert nem lehetett: ő mindenkit a védelmébe vett, akit a jelenlétében bántottak.
A mindennapi életben is annyira jelen volt, mint a munkában?
Sehol nem volt annyira jelen, mint a gyermekeivel és a színházban. Volt egy eset, amikor barátok jöttek át hozzánk, és egy idő után Miki leült a számítógépe elé játszani, és csak fél füllel figyelt a társalgásra. Szóltam neki, hogy jöjjön, mert mégiscsak az ő barátai, és nagyon ciki a helyzet, mire annyit mondott: „Jó, jó, így is tudok figyelni...” Ezzel nem tudtam mit kezdeni, de később rájöttem, hogy ő azon ritka férfiak közé tartozik, akik valóban többfelé is bírtak figyelni.
Hogy fért meg egymás mellett a házasságotok és a munka?
Nagyon bízott az ízlésemben, és egy idő után a kontrolljának tekintett. Megelégedhetett volna azzal is, hogy rám bízza – mint a feleségére –, hogy mi legyen a vacsora, és milyen színű ruhát viseljenek a gyerekek. De ő a szakmában is partnerként tekintett rám – ettől született meg a szakmai önbecsülésem, és hatalmas önbizalmat adott.
Sok élményt mesélsz, hogy szakmailag hogyan éltetek együtt, de azért mint férj is ott volt az életedben.
Igen, csak arról azért szemérmesebben beszélek, és ez is ide tartozik, hogy milyen csodálatos színházi ember volt, és mennyire imádtuk. Az nem a nagyvilág elé való, hogy a feleségeként én mennyire csodáltam, vagy éppen ő engem. Hatalmas ember volt, és ilyen formában feleségként nem volt nehéz osztozni rajta. Nagyon jóleső érzés volt otthon a középpontjában lenni, és megélni, hogy egy család lehettünk. Ezt jó lenne már akkor tisztán látni, amikor a másik még itt van.
„Nem vagyunk állandóan egymás mellett”
Végül te mondtad ki, hogy a válás a helyes döntés. Ez is egyike lehetett azoknak a választásoknak, amelyeket a beszélgetés elején említettünk?
Ennek így kellett lenni. Abban egyetértettünk, hogy húsz év után barátok lettünk, de ő úgy gondolta, hogy ez a legszebb, ami történhetett, én pedig úgy, hogy nem a barátja akarok lenni annak, akihez hazamegyek. Ez talán egy generációs különbség volt, és húsz év múlva majd igazat adok neki. Én úgy voltam vele, hogy szeretnék még szerelmes lenni.
Végül ez sikerült?
Úgy hiszem, igen. Megvan az az ember az életemben, akire azt tudom mondani, hogy ha miatta váltam el, akkor el kellett válni.
Nem vagyunk állandóan egymás mellett, de egymás körül vagyunk néhány éve, és ez így klassz mindkettőnknek.
Ezek szerint most kerek az életed?
Akkor lenne igazán kerek, ha Miki benne lenne. Nem vagyok nagyon vallásos, néhány éve mégis mindig azzal keltem föl, hogy „Add, Uram, hogy akik körülöttem vannak, azokkal sokáig együtt maradjunk!” Ezt Miki halálakor elvágták. Ma már csak annyit kérek, hogy mi, akik maradtunk, hadd maradjunk még együtt.
