Van, ami nem változik és van, ami szerencsére igen. Ridley Scott 2000 után 2024-ben is készített egy kiváló filmet a római birodalom történelmének egy szeletéről, és természetesen a Gladiátor 2 szintén óriási siker lett. Az új Gladiátor mozi ugyanis az év egyik legjövedelmezőbb projektjének bizonyult a közel 90 milliós nyitányával. A Gladiátor sikere változatlan, de van valami, ami változott – szerencsére.
Nem kell éleslátás ahhoz, hogy párhuzamot véljünk felfedezni Ridley Scott 2000-ben készült első Gladiátora, illetve a 2024-es Gladiátor 2 között. Majdnem negyed évszázad telt el a két mű között, ám rengeteg téma és körülmény megegyezik a két moziban. Nem beszélve arról, hogy a Paul Mescal által megformált Lucius, a Russell Crowe által sikerre vitt Gladiátor Maximusának mostanra felnőtté vált fia.
A 2000-es éveket valósággal berobbantó, első Gladiátor római császára, Commodus – akit Joaquin Phoenix alakított kiválóan – a 155 perces játékidő minden másodpercében az őrület határán billegett. A Gladiátor 2 viszont átesett azon a bizonyos holtponton, hiszen már a 200-as években járunk, ahol Caracalla és Geta (Fred Hechinger és Joseph Quinn) császárok közösen és őrültek módján uralkodnak. Biztosan sokak fejében megfordult, hogy a Gladiátor-mozik rendezője mégis miért viszi filmvászonra komplett elmebetegekként a római császárokat. Ridley Scott erről így nyilatkozott a Hollywood Reportnek:
Sajnos az emberek elfelejtik, hogy abban a korban az összes római arisztokrata, szenátor és így a császárok is olyan vizet használtak, ittak, amelyeket ólomcsöveken és ólomtartályokon keresztül vezettek el hozzájuk. Ezért is számított jobb választásnak a bor, mint a víz. Választani kellett, hogy bor vagy víz – és aki a vizet választotta, az egy ólomrendszeren át fogyasztotta, ez pedig addigra akár 200 éves is lehetett. Nem csodálkozom, hogy megőrültek. Mindannyian az Alzheimer-kór felé tartottak
– mondta a Hollywood Reporternek a legendás rendező, azzal kapcsolatban, hogy miért mutatta be az egykori római császárokat megalomániás őrültként.
Ridley Scott ólomteóriáját alátámasztva érdemes szemügyre venni az USA bűnözési statisztikáját, amely tökéletesen szemléltette, hogy a XX. század közepétől egészen a ’80-as évek végéig rendkívül szélsőséges bűntettek sorozata ment végbe a tengerentúlon. Gondoljunk csak Jeffrey Dahmerre, Ted Bundy-ra John Wayne Gacy-re, vagy Rodney Alcala és megannyi olasz-amerikai maffiózócsalád igencsak morbidra sikeredett bűntetteire. Aztán mikor a ’90-es évek elején kutatócsoportok észrevették, hogy rengeteg fogyasztásra alkalmas termék tartalmaz ólmot, a fogyasztóvédelem lecsapott és teljes ólomkorlátozás lépett életbe Amerikában. Tippelj, kedves olvasó, hogy mi történt ezt követően! Bizony, visszaesett a bűnözési ráta. Ezt az amerikai szociológusok azzal magyaráztak, hogy azon a gyerekek, akik a ’40-es és ’50-es években születtek, úgy nőttek fel, hogy a szervezetük folyamatos ólommérgezésnek volt kitéve, amely következtében többen váltak erőszakos bűnelkövetőkké. A latin mondás, a Plata O Plomo így azért igencsak más értelmet nyer. Scott megint csak bizonyította zsenialitását.