A Kiképzés kiképzői levették az egyenruhát
Az uniformis mögött hús-vér, érző emberek lapulnak, és nem félnek ezt megmutatni. A Kiképzés kiképzői exkluzív interjút adtak, amihez exkluzív fotók is készültek.
A hot! magazin kedvéért levette az egyenruhát, és átvitt értelemben is kibújt a katonaszerepből Oravecz Kristóf százados, Farkas András törzszászlós, Nagy Ádám zászlós és Molnár Attila főtörzsőrmester. A TV2-n látható A Kiképzés kiképzői megmutatták az embert a harcos énjük mögött.
Az interjúban szóba került:
- milyen veszélyes helyzeteket éltek át a kiképzők a karrierjük során
- mennyit árulnak el otthon a küldetésekről
- milyen volt "civilekkel" dolgozni
- finomabban bántak-e a résztvevőkkel, mint a hivatásosokkal
A Kiképzés kiképzőinek szuperképességei
hot!: A fotózáson civilben, öltönyben voltatok, és hasonlítottatok James Bondra. Nektek mi a szuperképességetek?
Oravecz Kristóf: A légierő tisztjeként azt mondom, a flexibilitás. Ott is azonnal alkalmazkodnunk kell bármilyen helyzethez, mint például ma is. Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy a fotózás teljesen új környezet volt számunkra, de rövid idő alatt képesek voltunk felvenni a ritmust.
Molnár Attila: Az én szupererőm a szarkasztikus humor! Illetve hosszú órákig képes vagyok a fejem fölött tartani a karabélyt – a kiképzendőim nagy örömére. (Nevet.)
Nagy Ádám: Az én humorérzékem is sokszor abszurd, de a párom szerint kimagaslóan jó. Emellett jó emberismerőnek tartom magam, szeretek „olvasni” az emberek fejében, következtetéseket levonni a testbeszédükből. Nem mondom, hogy profi vagyok benne, de nagyon érdekel.
Farkas András: Én személy szerint párhuzamot érzek James Bond és a különleges erők között. Legalábbis annyiban mindenképpen, hogy a különleges erők feladatrendszere, amit a katonák a műveleti területen végeznek, legalább olyan misztikus egy civil számára, mint James Bond „kémügyei”.
A Kiképzés kiképzői életveszélyes helyzeteket is átéltek már
hot!: Mi volt a legveszélyesebb helyzet, amibe valaha kerültetek?
O. K.: Két esetet emelnék ki. Egyszer páncélozott autókkal közlekedtünk missziós területen, és támadás érte a konvojunkat.
A másik, amikor külszolgálat során rakétatámadás érte a bázisunkat. Olyankor egyet tehetsz: gondolkodás nélkül cselekedsz, a begyakoroltak szerint.
M. A.: Én is átéltem azt, hogy megtámadták a konvojunkat, nemegyszer lőtték a fedezékemet. Missziós területen lenni mindig hordoz magában veszélyt.
N. Á.: Mondhatnék hangzatos dolgokat, de nem lenne igaz. Közvetlen tűzharcban még nem vettem részt, de ha a szükség úgy hozza, készen állok rá. Olyan már előfordult, hogy békemisszióban a helyi nemzetiség nem közelített barátságosan az egyenruhások felé. Ez nem közvetlen életveszély, de nagyon feszült helyzet.
F. A.: Én nem vagyok ilyen szerencsés: több olyan bevetésen jártam, ahol tűzharc alakult ki. Megtapasztaltam olyasmit, amit az átlagemberek nem; ezek olyan emlékek, amiket egy életen át viszek magammal. Aki otthon háborús videojátékkal játszik, annak csak sejtése lehet arról, hogy milyen lehet, amikor valóban érzed, hallod, ahogy elmegy melletted a lövedék vagy éppen feléd száguld egy páncéltörő rakéta. Én ezt a veszélyt önként vállaltam, nekem a lételemem, hogy különleges műveleti katona lehessek – ezt fontos elmondanom. Szentül hiszem, hogy amit teszek, azt mindenikért teszem, az ország biztonsága érdekében, hogy mindannyian biztonságban lehessünk.
A kiképzők családjaikról is meséltek
hot!: A családotok hogyan képes feldolgozni, hogy ilyen életveszélyes helyzetekbe kerültök?
F. A.:
Sok mindenről nem beszélünk. Én legalábbis nem adom át a családnak, hogy mi történik, mert csak aggodalommal töltené el őket.
– Onnantól kezdve, amikor új feladatra vezényelnek, az a fél év-egy év rettegés lenne a számukra. Ezeket egymás között beszéljük meg. A bajtársi közösségben az a legjobb, hogy ilyen téren is megbízhatsz a társaidban, és elmondhatod, mit érzel, mi bántja a lelkedet.
hot!: Hogyan fér össze a család és a hivatás?
O. K.: Ez a hivatás együttműködést és támogatást igényel a másik fél részéről egy párkapcsolatban. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a maszkulin hivatás és a magánélet egyensúlyban legyen.
Néha le kell venni az egyenruhát, mert ha ez nem megy, azt a család sínyli meg.
M. A.: Én ebből a szempontból megszállottnak tartom magam, és ez sok párkapcsolatom rovására ment. Ádámnak is ott van a párja és a kislánya, András is háromszoros apa, és én csodálom azokat a katonákat, akik képesek megtartani ezt az egyensúlyt. Szerintem a legnagyobb kihívás az, hogy a hivatásban és otthon egyszerre legyél képes helytállni.
N. Á.: Szerintem ez nem csak a Honvédségre vonatkozik, hanem bármilyen pályára. Nyilván előfordul bárhol, hogy néha az ember hazaviszi a munkáját. De aki túlzásba esik, az később megbánja. Én is azt mondom, hogy meg kell találni az arany középutat. Például úgy, hogy legyen egy kimagasló katonai pályám, de ne akarjak mindennél mindig többet elérni.
Hogyan élik meg A Kiképzést a kiképzők?
hot!: Milyen volt A Kiképzés jelentkezőivel dolgozni?
O. K.: Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy fárasztó, de meglepően jól muzsikáltak. Hiszen egyik napról a másikra egyenruhába bújtattuk őket, és elvártuk tőlük az alapvető katonai rendet és tudást. A legfontosabb az volt, hogy teljesíteni akartak. Szuper volt látni, hogy milyen rövid idő alatt mekkora önállóságra és milyen képességekre tettek szert a versenyzők.
M. A.: Foglalkozom alapkiképzésekkel és szakkiképzésekkel is, így nem okozott problémát. Sőt, a forgatócsoport is nagyon fegyelmezett volt, mondhatnám, hogy ők is katonás rendben dolgoztak! (Nevet.)
N. Á.: Számomra az volt kihívás, hogy egy olyan tudást adjunk át rövid idő alatt, ami egyébként önmagában heteket vesz igénybe. Az alakiság például a műsor szempontjából nem tűnhet fontosnak a nézők számára, de nem mehetünk el mellette, hiszen a felkészítésnek ez is a része. Sőt, ha a versenyzők például rosszul tartják a fegyvert, akkor mi magunk válunk hiteltelenné.
F. A.: Mielőtt megszűnt a sorkatonaság, 6 hónap volt a kötelező szolgálati idő – az nem 6 hét. Így nagyon összetett programot állítottunk össze, hogy ez működőképes legyen. Három nap alatt felkészítettük őket egy adott feladatra, a negyedik nap gyakorlás, az ötödik napon pedig már bevetés.
Napi 10-12 órát foglalkoztunk a versenyzőkkel, ami minket is megviselt: a harmadik hétnek már mi, kiképzők is nyolc kiló mínusszal vágtunk neki – el lehet képzelni a játékosokat.
O. K.: Érdekes megfigyelni, hogy a versenyzők jobban fejlődtek, mint ahogy a feladatok nehezedtek. Az elején annyit ordítottunk, hogy elment a hangunk, de nem indulatból: egy olyan kommunikációs csatornát kellett találni, ami mindenkihez eljut. Ez általában az ordítás, és nem kell variálni rajta. Ennek ellenére a vége felé már csak olyan apró hibákat vétettek, amikért letolni sem lehetett őket. (Nevet.)
hot!: Lazábban, „gyöngédebben” viselkedtetek a résztvevőkkel?
Mindenki:
Nem!
F. A.: Pont az a lényeg, hogy mentálisan kell átbillenteni a versenyzőket, túljuttatni a saját korlátain. De emellett én is érző ember vagyok, és nekem is fáj, ha látom, hogy szenved. Mindenkinél meg kell találnunk a teljesítőképesség határát, amin ha túllépünk, akár nagy baj is lehet belőle. Ezért is nagy a felelősség a kiképzőkön. A műsorban is rengeteg olyan helyzetet láthatnak a nézők, amikor elmentünk egészen a falig.
M. A.: Ez is egy kiképzési módszer, mert bizonyos szituációkban emberként már vigasztaltam volna a katonáimat.
De hadd éljek egy hasonlattal: ha mész egy sötét folyosón, én kiképzőként, mentorként nem kapcsolom fel neked a villanyt, hanem kézen foglak, és még mélyebbre vezetlek a sötétbe, mert neked kell megtalálnod a kapcsolót.
