55 éves korában szívrohamot kapott és meghalt a Kossuth-díjas színész
Hatvan éve, 1965. március 10-én halt meg Ladányi Ferenc Kossuth-díjas színész, színigazgató, érdemes és kiváló művész. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga:
Debrecenben született Ludeser Ferenc András néven 1909. december 3-án. Szülei kis étkezdét vezettek a városban, anyai nagyapja Tóth András szobrász, nagybátyja Tóth Árpád költő volt. A kis Ladányi hamar kitűnt diáktársai közül, gyönyörűen szavalt és kiváló szertornász is volt. Gépészmérnöknek készült, de egy tanára unszolására a Színművészeti Akadémiára jelentkezett, ahol Ódry Árpád növendékeként diplomázott 1931-ben. Karrierjét a Nemzeti Színházban (ma: Magyar Színház) kezdte. Mivel itt csak jelentéktelen feladatokat kapott, vidékre ment: sokfelé játszott az országban, 1936-ban a Belvárosi Színház tagja volt. 1942-44 között Miskolcon, Debrecenben, Szegeden szerepelt, minden műfajt kipróbált, tragédiát, szalonvígjátékot, operettet, s közben saját karaktere is kialakult.
Budapest ostromát a Nemzeti Kamaraszínház öltözőjében vészelte át, majd a második világháború után Major Tamás szerződést ajánlott neki az új Nemzetiben. 1949-ben került a Madách Színház kötelékébe, ahol egészen 1960-ig játszott. Ebben az időszakban lett a Színiakadémia tanára, tanítványai között volt Sinkovits Imre is. Később ismét a Nemzeti Színházban lépett fel. Utolsó éveiben hosszas betegsége miatt már nem játszott színpadon, csak a rádióban szerepelt. 1953-55 között a Magyar Néphadsereg Színháza (ma: Vígszínház), 1957-től két éven át pedig a Madách Színház igazgatója volt. Az ötvenes években a Magyar Színház- és Filmművészek Szövetségének főtitkári tisztségét töltötte be, 1953 és 1958 között országgyűlési képviselő volt.
Pályáját hősszínészként kezdte, később pedig jelentős drámák főszerepeit alakította, tragikus hősöket, romantikus, nyughatatlan figurákat. Kellemes hangja, kiváló beszédtechnikája különösen verses darabokban érvényesült. Művészetét lendületes játék, finom humor és mély emberismeret jellemezte. Szenvedélyes színész volt, érzelmes is, olykor elsírta magát próba közben, máskor vadul hadakozott, felfogását védve.
Később lelkesedése iróniává változott, ennek eredménye lett kiemelkedő alakítása, Ibsen Peer Gyntjének címszerepe 1958-ban. Ebben saját életét is elmondta, gyermekkorát, Debrecent, művésszé érését. Alakítása azon a felismerésen alapult, hogy az önmagáért való ember útja a megsemmisülésbe vezet. A "gynti énnel" az önzés drámai alakját formálta meg, alakítása színháztörténeti fordulatot jelentett - állapítja meg Gyárfás Miklós róla írt esszéjében. Aase anyó halála hatalmas, emlékezetes jelenet volt Gobbi Hildával, maga Ladányi ezt írta róla: ezért bocsátotta meg a közönség neki, hogy nem játszotta elég rokonszenves alaknak Peert.
Fontos szerepei voltak még Ádám Az ember tragédiájában, a Rómeó, Liliomfi, Tempefői, Tartuffe címszerepei, Petur a Bánk bánban, Lysander és Zuboly a Szentivánéji álomban, Teodoro A kertész kutyájában, George az Egerek és emberekben (Greguss Zoltánnal), Agárdi Péter A néma leventében. Játszott Pavlenko Boldogságában és Illyés Dózsájában is, Naszreddin Hodzsát alakította A csendháborítóban.
Számos filmben szerepelt, köztük az 1945-ben forgatott Tanítónő, az Egy asszony elindul (1948), a Dalolva szép az élet (1950), a Pár lépés a határ, a Tegnap (1959), a Virrad (1960) és a Karambol (1964) volt a legemlékezetesebb. Kiváló versmondó volt, hangját sok felvétel őrzi, emellett novellákat és verseket, Árpádházi Szent Margitról színdarabot írt, továbbá lefordította Shakespeare Vízkeresztjét is.
Színészi munkásságának elismeréseként 1952-ben kapott Kossuth-díjat, 1950-ben lett érdemes, 1955-ban kiváló művész. Ötvenöt éves korában, 1965. március 10-én szívroham következtében Budapesten halt meg.
