Dés László: Most lett belőlem „táncdalénekes” – interjú

Hamarosan megkezdődik az adventi időszak: mindenki nyakába veszi a várost és készül az ünnepekre. Hasonlóképpen tesz ön is?

Ez egy jó ideje már idegrendszeri dolog, mert minden metropoliszban, ahogy Budapesten is mindenki rohan, vásárlási ingere és kényszere van, hajlamosak elfelejteni, miről is szól ez a nap tulajdonképpen. Az én gyerekkoromban jóval csendesebb volt az adventi várakozás, aztán kicsit el is felejtettem, amikor felnőttem.

Mikor lett újra fontos önnek?

Amikor megszületett a három gyerekem, András, Júlia és Fanni. Első lépésben jöttek ezek a jópofa csokoládés ablakok, vagyis adventi naptárak, amikre mindig csillogott a szemük. Időközben felnőttek és megint egy kicsit elengedtem ezt a nagy készülődést. Aztán megszületett a négy unokám. Csodálattal nézem a szemeiket és az izgalmat bennük, amikor készülődnek az ünnepekre.

Mennyit tartott meg ön és a gyermekei a szülői házból hozott karácsonyi szokásokból?

Törekszünk, hogy kevésbé legyen a gazdasági szemléletünk előtérben karácsony környékén. Ilyenkor előszeretettel viszem zenés programokra az unokáimat. Karácsonykor rendszeresen összegyűlünk és a nejemnek, gyere­keimnek és az unokáimnak énekelek.

Karácsonyi vagy saját slágerek?

Mindkettő, és szigorúan zongorán. A kicsik nagyon szeretik a Bóbita-féle gyerekdalokat, vagy az olyan musicalszerzeményeimet, mint a Dzsungel könyve, vagy a Pál utcai fiúk.

Az advent a Várkert Bazárban 2019 című programom sokadmagával áll össze egy úgynevezett randontripre. Mi a lényege egy ilyen típusú koncertnek?

Nincsenek előre megírva a dalok, nem próbálunk, semmit sem beszélünk meg a szólistákkal. A hangszeresek ráállnak egy vonalra, elkezdenek zenélni, és mi bekapcsolódunk. Imádok ezekkel a tehetséges fiatalokkal dolgozni.

Ezt különösen jó hallani egy ilyen legenda szájából, mivel sokan pont az ellenkező véleményen vannak!

Akkor buták, ha nem szeretik a fiatalokat. Rengeteg energiát és erőt lehet a fiatalokból meríteni. Van egy dzsesszzenekarom, aminek az a neve, hogy Free Sounds, vagyis szabad hangok. Három, nálam jóval fiatalabb muzsikus van benne, elképesztő élmény velük muzsikálni.

Mit tanulnak egymástól?

Én tapasztalatot tudok nekik adni, felhalmozott tudást, ők meg friss fogásokat, technikai újításokat. Nagy példaképem, Miles Davis egész életében ezt csinálta: amikor tekintélyes zenész lett, nála fiatalabbakkal játszott. Nagy tehetségeket nevelt ki, nekem is ez a célom. Káros, ha az ember beleragad a rutinba, a megszokásba, abba, hogy ő már tekintélyes muzsikus. Ha ez megtörténik, akkor az a művészet halála.

Egyik kedvenc random partnere a tragikusan fiatalon elhunyt Fábián Juli volt. Hogyan emlékszik a közös munkára?

Rendkívül tudott improvizálni, nem csak az előre megtanult dalokat tudta élettel megtölteni. Remekül énekelt angolul. Amikor először hallottam őt a Zoohackerrel zenélni, sokáig azt hittem, hogy egy amerikai előadó Juli. Nagyon dögös volt, amit csinált, ritka az ilyen találkozás.

Mi vár önre jövőre?

Új lemezt készítek. Nagyon furcsa, hogy az első, saját magamnak készített lemezemet idén készítettem el. Későn érő típus vagyok, most lett belőlem „táncdalénekes”, mondhatnám viccesen. Reményem szerint jövő tavasszal megjelenhet, mert utána bejárom az egész országot egy koncertsorozattal.

Nem kis vállalás!

Nem akarok elszalasztani egyetlen percet sem. Kicsit már úgy érzem, hogy harcolok az idővel, pedig egyáltalán nem érzem a koromat.

Maga az idő hiánya vagy az évek elmúlása a gond?

Maga az idő, mivel már nem annyira evidensek az élet dolgai 65 évesen, mint 35 évesen. Nincs idő lacafacázni, amit meg akarok csinálni, azt most kell, mert lehet, hogy öt év múlva már nem leszek rá képes. Szerencsére igény van rám, és számtalan ötlet is a tarsolyomban.