<p>Endre Judit nem tagadja: sokszor menekült el otthonról könnyes szemmel az erdőbe, amikor lányai tinédzserek voltak. De mára megtanulták jól kezelni egymást.</p>
Forrás: Bánkúti Sándor
Meglepődött Endrei Judit, hogy Peller Mariann meghívta az Utazás a lelked körül című műsorába, mivel bár nyitott az ezotéria felé, nagy tapasztalásai nem voltak. Kicsi faluban gyerekeskedett parasztemberek közt, a természet közelében. Abban a közegben nem beszélgettek elvont dolgokról. A természet erejében hisz, semmi másból nem tud annyi erőt meríteni. A beszélgetésben szóba kerültek Judit nagylányai, Laura és Nóra, akik kamaszkorukban a mamán próbálgatták a karmaikat.
– Volt olyan, hogy ketten kétfelől „ugrottak” a mamára – mesélte Judit. – Előfordult, hogy menekülőre fogtam, sírtam, felkaptam a sportcipőt, és mentem ki a természetbe. Gyalogoltam ötszáz métert, és már nem is tudtam, mi volt a baj.
Judit élete legnagyobb és legnehezebb feladatának a gyermekeivel való kapcsolatát tartja.
– Attól sosem féltem, hogy nem tudok nekik enni adni, inkább attól, hogy milyen emberré cseperednek mellettem.
A Story 4 műsorvezetőjét arra kértük, meséljen a Borsnak arról, milyen most a kapcsolata a lányaival.
– A lányok félig, vagy inkább teljesen felnőttek. Nem is tudom, mi az erősebb nálunk, az anya-lánya vagy a barátnő-barátnő kapocs. Valóban többször éreztem, mintha próbababa lennék, akin ki lehet próbálni, meddig mehetnek el, ha dühösek, elégedetlenek vagy rosszkedvűek. Ahogy mondani szoktam, a kis karmocskáikat rajtam próbálgatták. Talán most már egyre ritkábban, és én is biztos sokat változtam. Amíg gyerekek, addig a szülő könnyen gardírozza őket. Irányítod, megmondod, hova megyünk, hova nem megyünk. Akkor gyakrabban ütköztek az érdekek, ezért gyakoribb volt a lázadás, vagy nevezzük inkább próbálkozásnak. Persze vastagon aláhúzom, hogy a mindent felülíró, mindenek előtt lévő szeretet azért mindig ott van, az megkérdőjelezhetetlen.
– Végül is kin tudná próbálgatni az erejét, ha nem rajtam? – kérdez vissza nevetve Judit.
– Amikor megszületik a gyerekünk, még mi se vagyunk kész szülők. Alakulunk, változunk, tanulunk. Én most tanulom, hogy kell nem a nyakukba lihegni, mindig megmondani a tutit. Hagyni kell őket. Ha bajuk van, bármilyen fasírtban is voltunk korábban, akkor úgyis a mamához futnak. Pontosan tudják, mindig elmondtam nekik, lehet, hogy először zsörtölődni, morogni, akár kiabálni fogok, de a következő pillanatban azon leszünk, hogyan oldjuk meg a problémát. De nem sok ilyen volt. Ez olyan menedék, ami megóvja őket.
