Szinte megállás nélkül pörög, és büszkén mesél ötéves kislányáról, Majáról. Ugyan már húsz éve a zenei pályán van, A Nagy Duettben így is talált kihívásokat. A Groovehouse énekesnőjeként pedig olykor maga is meglepődik azon, hogy még mindig diszkókba hívják őket játszani. Kis Judit, vagy ahogy mindenki ismeri, Judy jól érzi magát a bőrében, ezt hallani a hangján is.
Kirándulás a zenei pályán
Sűrű időszakot él, hogy bírja a tempót?
Nagyon jól, mert egyébként A Nagy Duetten kívül is ilyen az életem. Így vagyok összerakva: ha valami nem lenne sűrű, akkor én biztos besűrítem. (Nevet.) Elég intenzív emberek vagyunk a férjemmel, és ebbe nő bele a gyerkőc is. Bár Maja alapvetően ez a típus – hol itt van, hol ott van, biciklizünk, szomszédokhoz megyünk –, már ötévesen nagyon aktívan éli az életét.
A kislánya szerepelt az első produkciójukban A Nagy Duett színpadán. Nem izgult emiatt még jobban a debütáláskor?
Szerintem Maja jobban izgult értem. Nyilván úgy, amennyire az öt évével ez lehetséges, és amennyire tudta, hogy milyen szintű versenyről van szó – a kis játékaihoz mérten vette komolyan. Ő inkább nagyon várta a színpadra lépést, folyamatosan kérdezgette, hogy „Anya, mikor jövünk már?!”. Mire én: „Várj, én ennyire nem várom, hogy fölmenjek, mint te!” (Nevet.) Persze csak azért nem, mert nagyon izgultam. Ez a műsor egy olyan kirándulás a zenei pályán, ahol ugyanúgy meg kell felelni az elvárásoknak, miközben az ember kilép a saját komfortzónájából. Ez egy profi előadónak sem könnyű, főleg egy duettben, ahol a partnerünkre is nagyon kell figyelni.
Milyen új kihívások elé állította a műsor?
A tánc például ilyen. Utoljára huszonéve tanultam néptáncolni, a Groovehouse együttesünkben pedig soha nem volt koreografált táncunk, mi elég viccesen hatnánk úgy a színpadon zenésztársammal, Kárpáti Zsolttal... Ezért számomra nagy kihívást jelent egyszerre a koreográfiára, a színpadi mozgásra, a szövegre, az éneklésre figyelni, de szeretem csinálni, nagyon élvezem.
Mennyire tudott megnyílni ön előtt profi ökölvívó duettpartnere, Erdei Zsolt az első közös énekórán?
Az amatőröknek azt mondják a felkészüléskor, hogy menjenek el az énektanárhoz egy-két órára a profik nélkül. Madárnak ez nem volt kötelező. Zsolt tudja, hogy mire képes, mi az, ami jól áll neki, hihetetlen nagy benne az akarás, egyáltalán nem bátortalan. Jól énekel, önbizalommal telve nyomta az elején is, nem volt benne semmi félelemérzet. Hozzáteszem, nagyon szeret énekelni. Tisztában van vele, hogy nem kérnék fel egy nagylemez készítésére, de hobbiból bármikor szívesen ragad mikrofont. A táncban pedig majdnem egyformán küzdünk. Vicces volt, ahogy a mulatós produkciónál próbált engem – aki néptáncolt – tanítani.
A Hajnal gyakran visszaköszön
Groovehouse-bulin járt már Madár?
Nem ismertük egymást korábban, és eddig nem is jutott eszembe megkérdezni tőle, hogy ismeri-e a dalainkat... De meg fogom!
Mostanában hova tudna elmenni egy fellépésükre?
A Nagy Duett első két hétvégéjét teljesen szabaddá tettük, hogy ne rögtön a mély vízbe ugorjak bele, de azóta sok a fellépés. Mi még mindig sok esetben a diszkóközönséget látogatjuk, oda hívnak. Hogy ennek mi a titka, azt nem tudom. Azt gondolhatnánk, ahogy az ember megy felfelé a korban, biztosan változnak a fellépések helyszínei is. Nálunk húsz éve ugyanazok. Még nekünk is sok esetben meglepő, hogy a huszonéves fiatalok ennyire ismerik a dalainkat és ennyire szeretnek minket, miközben mi már a negyvenes éveinket tapossuk.
A színpadról hogyan látja, mennyit változott a diszkók világa?
Sosem tudjuk eldönteni, hogy azért lett más, mert mi változtunk az idővel, vagy tényleg a világ változott meg. Annak idején voltak a Zoltán Erika-, a Kozmix- vagy éppen a Groove- house-rajongók, egyfajta klikkesedések. Már nem ez a jellemző, most inkább dalok vannak, amiket szeretnek a fiatalok, hallgatják ezt is, azt is, de nem kötik azokat előadókhoz. Persze azért van még ilyen, mert azt érezzük és látjuk, hogy Vastag Csabába mindenki szerelmes... (Nevet.) Én örülök, hogy hozzánk is tudják csatolni a számokat. Ha meglátnak, nem az jut eszükbe, hogy ő Judy ebből vagy abból a műsorból, hanem mondják a Hajnalt, a Vándort vagy a Ha újra látom című dalunkat. Legtöbbször amúgy a Hajnalt: „arra szakítottam a pasimmal”, „arra csattant el az első csók”... Jó, hogy be tudnak azonosítani. Nyilván volt egy idő, amikor én voltam a balesetes lány. Hála a jó Istennek, ez már egyre kevésbé van így, de nem baj, ha még ez is eszükbe jut az embereknek.
A bizalom a legfontosabb
Már túllépett minden fájdalmon?Bennem ez már sokkal régebben lezajlott, mint azt gondolták volna. Nyilván el kell fogadnom, hogy az emberek nem minden egyes lépésemről, érzésemről tudnak. Egyáltalán nem azt mondom, hogy gyorsan feldolgoztam az egészet, hiszen tíz év kellett hozzá, mire elfogadtam, hogy egy teljesen új arcot kaptam. Ennyi időbe telt, mire ki mertem jelenteni, hogy bármit kérdeznek, mondanak, már nem tudnak vele megsérteni, nem tud fájni – és ha belenézek a tükörbe, akkor látok benne szépet, jó dolgokat, és jól érzem magam a bőrömben. Minderre rátette a koronát, hogy megismerkedtem Balázzsal, a férjemmel. Ő bebizonyította, hogy önmagamért szeret, azért, amilyen vagyok. Akkor kaptam vissza minden önbizalmamat. Azóta ki is űztem az életemből a negatív gondolatokat, és olyan természetes már, hogy ilyen az arcom, mint az, hogy életet adtam egy gyermeknek, hogy éltem meg jót és rosszat. Annyi ember került az életembe, akik hasonló sorssal rendelkeznek. Annak idején, amikor velem történt a baleset, az első dolgom nekem is az volt, hogy bújtam az internetet, vajon ki tud segíteni a személyes tapasztalataival, ki tudja megfogni a kezem. De senki nem tudta megmondani, mi lesz, se pozitív, se negatív példa nem állt előttem. Az én történetem azonban már kapaszkodó másoknak, a baleset tizedik évfordulóján megjelent könyvemet olvasva erőt meríthetnek a gyógyuláshoz.
Miközben beszélgetünk, Maja elindult a biciklijével a szomszédjukig. Gondolt már arra, mi lesz, ha majd messzebb megy egyedül, belép a „diszkós” korszakába?
Már ez alatt az öt éve alatt is bebizonyosodott, hogy ha kigondolunk valamit, biztos, hogy teljesen másként lesz! Hiába is tervezne az ember ennyire előre. Az biztos, és Balázzsal egyformán gondolkodunk erről, hogy a gyerkőcnek családban kell felnőnie, rengeteget is teszünk a kapcsolatunkért. Mi nyolc év után is ugyanúgy nevetünk egymás poénjain, odafigyelünk a másikra... Mert amit Maja itthon lát, érez, tanul, azt viszi tovább. Ahogy előttem is az a példa van, amit a szüleimtől kaptam. Ők soha nem tiltottak semmitől, ezért az a típusú gyerek voltam, aki mindig megpróbált hozzájuk a legőszintébb lenni. Tudtam, hogy megbíznak bennem – ha azt mondtam, éjfélre otthon vagyok a buliból, akkor az úgy is történt... Én inkább a világtól féltem Maját, nem pedig a tinikorszaktól. Csak remélni tudom, hogy addigra változni fog az egész, nem lesz ennyi erőszak és félelem. Én pedig ugyanúgy bízni fogok a lányomban, mint ahogy bennem bíztak a szüleim. Ez a terv. Egyébként mindig azt mondja az óvó néni, hogy Maja a legkiegyensúlyozottabb gyermek az oviban, én pedig erre vagyok a legbüszkébb.
***
Lilla Magazin a keddi Borsban - keresse az újságárusnál!
Olvasson kényelmesen: fizessen elő a Borsra!
