Elképesztő akaraterővel viseli tragédiáját Natasa Kovacsevics, aki a győri kosarasok buszbalesete során elvesztette a bal lábát. A Bors a belgrádi katonakórházban érte el az ifjú hölgyet.
Magyarországot is bejárta a közösségi oldalra feltöltött fotója, amelyen fél lábbal ugyan, de újra kosárra dob. Egy ilyen tragédia után a legtöbb ember maga alatt lenne. Honnan a lelkierő?
Ezen sosem gondolkodtam – felelte a 19 éves lány, akit az egyik legtehetségesebb játékosként tartottak számon Szerbiában. – Az optimizmus mindig a természetemben volt, s a jelek szerint most sem hagyott cserben. Amikor a szörnyűség megtörtént, szembesülve vele sokkot kaptam, elájultam.
Amikor azonban a helikopteren magamhoz tértem, az első gondolatom az volt: és akkor most mi van? Elvesztettem a lábam, de abba még senki sem halt bele. Ma sem tudok erre másként gondolni. Édesapám tanított még kicsi koromban arra, hogy a sorscsapás, ami az embert nem öli meg, a lelkét megerősíti. Immár tapasztalatból is tudom, igaza volt.
Egy interjúban azt mondta, álmában két lába van…
Ha álmodom, akkor igen. Ak-kor még futok is, kosarazok is, olyan vagyok, mint mindenki más, aki egészséges, amilyen nem egész két hónapja még magam is voltam.
S ha felébred, nem keseredik el?
Az igazság az, hogy nagyon nehéz annak tudatában élni, hogy az ember nyomorék lett, de csak akkor, ha mindig azzal foglalkozik. A tragédia minden részletére emlékszem, de nincsenek miatta rémálmaim. Mással kötöm le magam. A kórházban olvasok, internetezem és tanulok. El kell fogadnom a sorsomat,
tovább kell lépnem. Ebben rengetegen segítenek. Csodálatosak a szüleim, a fivérem mindig mellettem van, a barátaim naponta felkeresnek.
Győrből is kapja a híreket?
Természetesen. Valaki mindennap felhív, naprakész vagyok a csapatból. Arról is tudok, hogy szerződtettek két amerikait, s nagyon szorítok értük, remélem, jók lesznek a nemzetközi porondon. Ha most viccelni akarnék, úgy is mondhatnám, már csak miattam is ajánlom nekik, hogy helytálljanak, hisz játékosként nekem a legnagyobb álmom az volt, hogy bemutatkozzak Európában. Hát ez nem jött össze…
Az egyik győri vezető lapunknak mondta el, hogy ha felépül, az egyesület is munkahelyet biztosítana. Elfogadná?
Nagyon hálás vagyok, de nem tudom, mit mondjak erre. Egy biztos: nagyon jólesik a törődés, és boldog vagyok, hogy ilyen embereket ismerhettem meg. De majd meglátjuk, mi lesz, ha kimegyek a kórházból, s protézis segítségével járni tudok. Munkahelyet egyébként Belgrádban is ajánlanak, Vanja Udovicsics sportminiszter, aki a nyáron még vízilabdázott és jó barátom, szintén azt mondta, hogy számíthatok rá és a szerb sportra.
