A Borsod megyei Ózd utcáin és focipályáin nevelkedett az idén hetvenedik születésnapját ünneplő korábbi szövetségi kapitány, Csank János. A mai napig hazajár, szülővárosában idézte fel emlékeit.
Forrás: Zsolnay Péter
A grund faragott belőle kapust
– A suliból hazaérve mindig azonnal a kertünk végében elterülő, füves rétre szaladtunk. Leszúrtunk két karót, és amíg le nem ment a nap, a város tetején rúgtuk a bőrt – gondolt vissza a kezdetekre Csank. – Kapusedzéseket tartottam magamnak, jókorát rúgtam a labdába, amit a hegyen lefelé, futtában kellett elkapnom. „Fiam, ennyi energiából egy hold földet is felkapáltál volna” – szólt oda egyszer a domb tetején állatokat legeltető parasztember. „Az lehet, de azt nem élvezném ennyire” – válaszoltam.
Matekverseny után elégséges érettségi
– Szerettem tanulni, nem is volt más választásom. A családban mindenkinek megvolt a dolga, nekem az iskola. A foci mellett az erdőgazdaság érdekelt még. Könyvtárba jártam és olvastam, jegyzeteltem. Jó tanuló voltam, a focival párhuzamosan azonban a jegyeim elkezdtek romlani. A nyolcadikos matekverseny után kettesre érettségiztem.
A szülők butoraival rendezkedett be
– Mai napig az az ózdi ház az otthonom, ahol gyermekkorom legszebb éveit töltöttem. Ragaszkodom a régi bútorokhoz, amelyek rengeteg emléket őriznek. Ettől olyan otthonos az egész. Míg mások külföldre jártak, nekem mindig hazajönni volt a nyaralás. Manapság heti két napot töltök itthon, pihenéssel, biciklizéssel és a közelben csordogáló Sajó partján futással tartom magam formában – magyarázta az NB II-es Vác szakmai igazgatója.
Egy meccsen múlt az NB1-es ózdi karrier
– Nyolcadikos voltam, amikor összeszedtek minket a grundról. A tartalékcsapatban védtem az Ózdi Kohász bajnokijai előtt – mesélte lapunknak a gazdag edzői pályafutást maga mögött tudó Csank János, akit csapattársai akkoriban azzal szekáltak, ha magasabb lenne, már az első csapatban is ő védene. – Mivel a cserét csak az 1964-es vb-n vezették be, végül nem adatott meg a lehetőség, hogy a felnőtt együttesben pályára lépjek. Igaz, nem sokon múlt. Már NB I-es volt a csapat, amikor kimentünk az NDK-ba, és három felkészülési meccsen én álltam a kapuban, miközben felvettek a főiskolára Debrecenbe. Hazajöttünk és elhatároztam, ha én védek a hétvégi Újpest elleni bajnokin, maradok, ha nem, akkor otthagyom Ózdot. Nem én védtem… Habár a meccs után az edzőnk azt mondta, hogy legközelebb Dorogon megkapom a lehetőséget, én már nem változtattam az elhatározásomon, otthagytam a csapatot és Debrecenbe költöztem.
Harc egy vajas-lekváros kenyérért
– Minket az utca nevelt. Megvolt minden telepnek a bandája, és ellenséges területre tévedve könnyen veszélyben találtuk magunkat – idézte fel a mester. – Cserébe a mi környékünkre érkezőket is jól seggbe billentettük. Egyszer édesanyám a kedvencemet, egy szelet vajas-lekváros kenyeret kent nekem. A házunk előtt majszoltam, amikor odajött egy fiú és elvette. Megfogadtam, ha nagyobb leszek, elpáholom. Évekig figyeltem, és egyszer, amikor már egy fejjel magasabb voltam nála, szembe jött velem, de végül meggondoltam magam, és nem bántottam.
