Kaliforniában él a 69 éves Visnyei Gyula, vagy ahogy Amerikában ismerik, Juli Vee. Kölyökkora óra focizott. Már nyolcévesen is tudta azokat cseleket a XIII. kerületi Szent István Parkban, amitől később leesett az álla az amerikai szurkolóknak. Amikor visszavonult, visszavonultatták a 22-es mezt a San Diego Soccers klubban.
– Proli környezetből jöttem, és ki akartam tűnni valamivel. Sokat bohóckodtam, amit a tanárok is csíptek. Faltam apám ponyváit és a régi filmeket. Nyolcévesen több filmben is szerepeltem gyerekként, de füstbomba-készítésben is jó voltam. Suli után pedig ment a foci a letett táskák közötti kapukra a park melletti járdán vagy az úttesten. Hozzászoktam ahhoz, hogy a 3-4 évvel idősebbek felrúgása ellen egy ellenszer van, ha az első három-négy lépésnél gyorsabb vagyok és kicselezem őket. Ezt ösztönösen megtanultam – mesélte a Borsnak Visnyei.
14 évesen lakatos segédmunkás lett, de a Vasasba elhívták focizni az Ifi I-be. 16 évesen már elvitték Németországba egy tornára, majd 1969. januárjában, 19 éves korában Olaszországba, Viareggióba. Egy elveszített meccs után a nagybátyja egyik ismerősének segítségével meglépett a csapattól, de úgy, hogy írt egy búcsú levelet, hogy a játékostársak nem tudtak a tervéről.
– A szökés híre bekerült a helyi lapokba is. „Menekülttáborba akartak vinni, de egy kis segítséggel telefonon beszélhettem Puskás Öcsi bácsival, aki hívott Madridba. Csak egy gond volt, hogy az akkori szabályok szerint két évig nem játszhattam volna, ezért maradtam az olaszoknál. A proli gyerek délután már a Róma csapatával edzett az Olimpic stadionban – emlékezett Gyula.
Májusban átment az USA-ba, de addigra összeomlott a bajnokság és kénytelen volt elmenni egy hajógyárba hegesztőnek 3.50 dolláros órabérért. Hívták Los Angelesbe egy német csapatba, majd onnan a magyarokhoz és mellé egy italboltba eladónak. Később nyolc hónapot dolgozott az elhíresült Manson-család farmján. 1970-ben áthívták Franciaországba, Rennes-be, ahol egy négyéves szerződést kínáltak neki nem túl nagy fizetéssel, ezért újra visszarepült az Államokba. Emiatt a „szökés” miatt négy évre eltiltották a FIFA-nál, így maradt a kőműves munka, majd a linólem lerakás.
1975-ben A Los Angeles Aztecs-ba elkísérte egy barátját próbafocira. Ő viccből elkezdett dekázni és 500-nál már egy népes társaság figyelte. Az edző öt hónapra elhívta 3500 dollárért, és csak heti két edzésen kellett megjelennie, amire nem lehetett nemet mondani. Utána megint átcsábították Európába. Egy menedzser közbenjárására bemutatkozhatott az Anderlechtnek, a Strassburgnak, a Feyenordnak, a PSV-nek, azonban a Los Angeles csak 50 ezer dollárért engedte volna el.
Az utóbbi ezt vállalta volna és kapott volna még 200 ezer dollárt, de a kinti csapat mégsem engedte el, inkább eladták San Joséba. Royce Rolls-szal és csajokkal várták, és három évre szóló, 18 ezer dolláros évi fizetéssel, aminek nem tudott ellenállni. Az év vége előtt újabb ajánlat érkezett Belgiumból. 180 ezer dollárért megvette az FC Lierse, ahol a Kupagyőztesek Kupájában nyertek a Hajdu Split ellen, majd a Standard Liege vetett rá szemet még jobb fizetésért.
– Hívtak volna franciák és spanyolok is, ahol az én kaliforniai jó időhöz szokott szervezetem jobban érezte volna magát, de 1978-ban jött egy amerikai edző, hogy San Diegóban csak hat hónapot kellene évente játszanom. Megkapnám ugyanazt a pénzt, amit a belgáknál, és létrejött az üzlet. A téli szünetben beindult teremfociba bekapcsolódtam, és ott pont az volt, amit nyolcévesen a Szent István parkban az utcai játékban a falra pattintható lasztikkal már tudtam. 1981-82-ben simán nyertük a bajnokságot. Saint Louis-ban 19 ezer ember volt a meccsen, és a nagypályáról inkább átálltunk a teremfocira. 18 meccsem 51 gólt rúgtam, és én lettem a legjobb játékos. Évi 150 ezer dolláros ajánlatokat kaptam, de maradtam négy évre San Diegóban 125 ezerért évente. 38 éves koromban hagytam abba a focit, és utána gyerekeknek tartottam edzéseket.
Szerencséje volt, mert közben összefutott egy magyarral, aki otthon a Fradiban focizott, kint pedig festett, pasztelleket készített. Egyik nap este bajban volt, mert másnapra kellett neki még 7-8 kép. Visnyei megkérdezte, hogy kell-e segítség. Azt mondta a férfi, hogy igen. Elment a lakására és reggelre elkészültek. Egy éjszaka alatt megtanulta, hogyan kell ezeket készíteni. Azóta pólónyomatokat, posztereket készít, amiket nagy példányszámban el lehetett adni, és fest is. Amikor karitatív szervezetek hívják találkozókra, az élménybeszámolói után veszik a képeit is.
– Elégedett vagyok az életemmel. Nem vagyok világhírű, de jól megéltem abból, amit tudtam, és kívánhat-e ennél többet egy angyalföldi proli gyerek? – nevetett az USA-ban Juli Vee néven ismertté vált focista.
