Manuel Gräfe-t ma is a legjobb német játékvezetőnek tekintik. Rengeteg húzós mérkőzést dirigált, de ha a Bayern és a csapat kapusa volt a pályán, neki is a torkában dobogott a szíve.
Forrás: AFP
Manuel Gräfe jól emlékszik arra, amikor először találkozott Oliver Kahn kapussal, a 2005–2006-os szezonban. A meccsen a Bayern 3-0-ra nyert a Borussia Mönchengladbach ellen.
– Azon a találkozón éreztem, hogy nemcsak a játékosok tartanak a vehemens kapustól, hanem a játékvezetők is „tisztelik”. Éreztem, hogy Kahn megfélemlít mindenkit. Féltem én is – ismerte el az egy-kori bíró. Elmondta, játék-
vezetőként az összes játékossal, még a sztárokkal is szót tudott érteni a pályán, Kahn volt az egyetlen, akivel soha nem jutott dűlőre.
– Mindent bevetett a győzelemért – folytatta az UEFA besorolása szerint elit kategóriás bíró.
– Olyan elánnal küzdött a vélt vagy valós igazáért, hogy néha arra gondoltam, jobb lett volna, ha a játékvezetés helyett más foglalkozást választok.
A német játékvezetők figyelmét többször is felhívták arra, hogy árgus szemmel figyeljék Oli Kahn megmozdulásait.
– A saját csapattársait sem kímélte. Igaz, edzésen történt, hogy Andi Herzogot vérben forgó szemmel kergette végig a pályán egy rosszul sikerült átadása miatt. Ki tudja, mi lett volna, ha Herzog nem elég gyors és a kapus utoléri… – mondta Gräfe.
Oliver Kahn, ha kellett, harapott. Erről Heiko Herrlich, a Borussia Dortmund egykori játékosa is tudna mesélni. Kahn nem ismert kegyelmet. Chapuisat elleni, nyújtott lábú berepülését, amely után csak figyelmeztetést kapott, azóta is elrettentő példaként emlegetik. Talán a legismertebb sztorija mégis az, amikor 2002-ben a Leverkusen elleni találkozón szegény Thomas Brdaricot olyan erővel fojtogatta, hogy a horvát játékos később bevallotta, halálfélelme volt.
– Szerencsésnek mondhatom magam – mondta Gräfe. – Oli nekem csak a fejem ordította le néhányszor.
