Ha egy kis szerencséje van Nagy Viktornak, akár öt olimpiával a háta mögött búcsúzhatott volna a vízilabda-sporttól. Persze így sem elégedetlen a neves kapus.
Mindent elért, amit tervezett. Volt világbajnok, Eb-győztes, a tokiói olimpián szerzett bronzérme az események lassú ülepedése következtében immár első hellyel ér fel Nagy Viktor értékítéletében.
Ha 2008-ban az utolsó keretszűkítéskor nem Gergely István és Szécsi Zoltán élvezi a szakvezetés bizalmát, Pekingben olimpiát nyerhetett volna Kásás Tamásékkal egyetemben.Kihagyásom legfeljebb akkoriban volt kellemetlen, utána viszont még keményebb erőkifejtésre ösztökélt
– vallja be a 37 éves, Szolnokon élő, az élsporttal végleg leszámolt kapuvédő. – S bár Párizs, 2024 valóban közeli, mindössze három év, de vége, nincs folytatás, végre azt teszem, amire régóta vágyom. Élhetek a családomnak, a hétvégeken nem kell meccsre rohanni, megszűnt az elkerülhetetlen stressz is.
Viktor kedvét leli 11 éves, mezőnyjátékosként a labdákat feltűnően ügyesen elhalászó vízilabdázó fiában, Sámuelben, illetve a nála két esztendővel fiatalabb, atlétizáló lányában, Olíviában, most már gyakran járhat mindkettejük versenyeire. Megengedheti magának azt is, hogy kijárjon horgászni Sámuellel a Holt-Tiszára pontyra, kárászra, de csak hobbiból, mert tőlük aztán nyugodtan élhetnek a kopoltyúsok, visszadobják őket a vízbe.
A spanyolok elleni tokiói olimpiai bronzmeccs végén csapattársai említették, hogy az utolsó két negyedet, azaz 16 (!) tiszta játékpercet kapott gól nélkül teljesített.
Erről az események hevében magam sem tudtam
– említi Viktor –, viszont a találkozó végén még a spanyolok is gratuláltak, mondván: „Sok szerencsét az életben, őrült Viktor.”
