»Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – pördülök Lizához. Törékeny, kecses és olyan kerek a feneke, hogy legszívesebben most azonnal nekiesnék.«
– Visszajövök később – motyogja Liza, amikor felismeri a vele szemben álló lány tekintetében megcsillanó féltékeny gyűlöletet.
Szandra erőltetetten öblös hangon gúnyosan felkacag: – Maradj csak, a munka mindig előrébb való a szórakozásnál – élcelődik a távozását sürgető hazugságomon. – Én már úgyis feleslegesen sokáig boldogítottam az urat – aztán felszegett állal kimasírozik az ajtón. A folyosón néhány keresetlen szó erejéig még Lizához fordul: – Légy óvatos! Ki tudja, még kik és hányan járnak ide… – rám vicsorog. – Dolgozni – aztán pörgén eltipeg.
Amennyire kínosnak kellene éreznem, annyira szórakoztatónak találom az orrom előtt lezajlottakat. Hány férfi mondhatja el magáról, hogy csinos szeretők váltják egymást az otthonában? Ráadásul egyiküknek sem tartozom magyarázattal a másikkal kapcsolatban, hiszen semmiféle fogadalmat nem tettem nekik.
Liza mindezzel pontosan tisztában van, elgondolkodó tekintettel lép a lakásba, látszik rajta, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, de még véletlenül sem érdeklődne a távozó nő kiléte felől. Talán tőlem várja a magyarázatot, de meglehetősen ritkán jártatom feleslegesen a számat. Saját cégem van, egy-egy jól irányított tárgyalás milliós üzleteket hozhat, üres dumálással csak a saját pozíciómat ronthatom. A tárgyalópartnerrel egyrészt el kell hitetnem, hogy a munkatársaimmal kiötölt stratégiák bőven hoznak majd a konyhájára, másrészt már egy elszólt ötletfoszlány is alaposan lefaraghatja a kiszámlázott végösszeget. Hiszen ki fizet olyan tudásért, amit már birtokol?
– Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – pördülök Lizához. Törékeny, kecses és olyan kerek a feneke, hogy legszívesebben most azonnal nekiesnék.
– Amikor telefonon… – hümmögve keresi a megfelelő kifejezést. Visszacsengenek fülemben a nyögései, és hiába jártam néhány perce a csúcson, máris visszavágyom. – Amikor telefonon beszéltünk, nem volt lehetőségem megemlíteni valamit – duruzsolja higgadtan. Az előszobatükörre sandít, majd szégyenlősen elfordítja róla a tekintetét. Felidéződhetett benne a tükör előtt megtörtént, arcpirító aktusunk.
– És itt kívánja elmondani? – oly' közel lépek hozzá, hogy az már zavarba ejtő legyen. – Vagy befárad és megtiszteli formás fenekével a kanapémat?
– Itt megfelelő… – mosolyog, egyenesen a szemembe néz, majd kajánul hozzáteszi: – Egyelőre.
Határozottságával elbizonytalanít. Mélyebben belegondolva már a látogatása puszta tényének is gyanakvást kellett volna szítania bennem, de önhittségem elvakított. Felvonom a szemöldökömet: – Kíváncsivá tesz.
– Bevallom, az elmúlt napokban sokat járt a fejemben. Fogalmazhatunk úgy, hogy képtelen voltam kiverni a gondolataimból – derűsen ejtett szavai kifejezetten gyanúsan csengenek. – Persze ez nem véletlen. Maga egy jóvágású, erős szexuális kisugárzással rendelkező férfi, aki ráadásul soha nem mosolyog – csacsogja.
Igaza van, én nagyjából annyiszor vigyorgok, amennyiszer a férfiak általában sírnak: igencsak ritkán.
– Annyira titokzatos – sóhajtja hamisan. – Mi mást tehetne hasonló helyzetben egy kíváncsi nő, minthogy szaglászni kezdjen? – provokáló vigyorral kérdezi: – És tudja, mit találtam?
Kiver a víz. Igen, pontosan tudom. Ahogy azt is tudom, hogy ez a nő tönkre fog tenni.
(Folytatjuk)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
