Andor Éva: Szenvedélyes típus vagyok

Mint halnak a víz

 – Mennyit gondolkodott a válaszán, amikor visszahívták a TV2-höz?

– Teljesen váratlanul ért, amikor az új hírigazgató, Kökény-Szalai Vivien megkeresett, de semennyit sem gondolkodtam azon, hogy igent mondok.

– Hogy érzi magát újra a Tények stúdiójában?

– Szuperül. Ebből is tudom, hogy hiányzott. Tavaly májusban jöttem el a TV2-től, októberben már interjúkat készítettem a Faktor TV-nél, de alapvetően hírműsorvezető vagyok és hiányoltam a hírműsort. Érdekes élmény volt a visszatérés. Mintha csak előző nap mentem volna haza a stúdióból, mintha a tíz hónapos szünet nem is lett volna. Ugyanakkor azt is érzem, lehet, hogy jót tett ez a kis kihagyás. Tanulok énekelni, és aki énekel, tudja: ha már nagyon jól megy egy dal, akkor nem árt pihentetni egy-két hónapig, és amikor újra elővesszük, magunk is elcsodálkozunk rajta: mintha egy következő szintet lépnénk. Valami ilyesmi történt itt is. Egyik napról a másikra ugrottam be a stúdióba, de ez a közeg olyan nekem, mint halnak a víz. 

– Mennyire alkalmazkodott gyorsan egy új, váratlan élethelyzethez tavaly májusban?

– Talán magam sem gondoltam volna, hogy ennyire rugalmas vagyok. A távozásom után egy nappal már tudtam, hogy mihez kezdek majd az előttem álló hónapokban – amellett, hogy munka után nézek. De azt is tudtam, hogy néhány hétig semmit nem akarok csinálni. Pont nyár jött és éreztem, hogy rám fér egy kis pihenés, hiszen bőven volt munka korábban: egyre hosszabbak lettek az adások. Jólesett a szünet, ugyanakkor nem az a típus vagyok, aki sokáig bírja a semmittevést, így nagyon hamar kitaláltam, mivel foglalkozom addig, amíg nem adódik a következő lehetőség. 

 – Mire fordította az idejét a szabadság alatt?

– Megtanultam németül. Az egyetemi éveim alatt már tanultam és egészen jól ment, csak aztán nem használtam, elfelejtettem. Most intenzíven újrakezdtem és nem is szeretném abbahagyni, már jóval a középszint felett vagyok. Azért fontos ez a nyelv is, mert ha a stúdióba érkezik egy német rendező, karmester, nem biztos, hogy angolul találok leírásokat, interjúkat vele, én pedig nagyon alaposan készülök mindig, ez a mániám, maximalista vagyok.

Nem csomagolja vattába a lelkét 

– A Tények estében világhírű művészekkel, politikusokkal készített interjút korábban. Folytatja ezt a vonalat is?

– Már el is kezdtük, jelenleg átlag heti egy interjút készítünk, ezt is vissza kell építeni szépen. A kultúra, a színház mindig is nagy szerelem volt, az egyetemi éveim alatt is tudtam, hogy valamilyen formában szeretnék vele foglalkozni. De azt talán még én sem gondoltam volna, hogy egy nap a tizenöt évvel korábbi jegyzeteimet veszem elő, amikor egy interjúra készülök. Mert előfordult, hogy vendégként érkezett hozzám, akiről anno tanultam, akiből vizsgáztam az egyetemen. Ez egyébként megerősített abban, hogy felesleges tudás nincs, legfeljebb nem tudni, hogy mikor lesz rá szükség.

– Mi volt a legutolsó színházi élménye, ami megérintette? 

– A Nemzeti Színházban mutatták be a Cyrano de Bergerac című darabot David Doiashvili grúz rendezőtől. Könnyes szemmel ültem a nézőtéren, tele van érzelemmel a darab. Én pedig vagyok annyira romantikus lélek, hogy szeretem és vállalom, amikor ennyire erősen megérint valami. Az utóbbi években, ahogy figyelem az embereket, néha meglepődve tapasztalom: mintha egy picit szeretnék vattába csomagolva tartani a lelküket. Azért, hogy jaj, csak meg ne sérüljön! Szerintem meg nem baj, ha az ember lelkét olykor megrázza valami. Az jó, az kitűnő, akkor érzed, hogy élsz! Impulzív, szenvedélyes típus vagyok és megéltem néhányszor, ahogy nyugtatgatnak. Az egyetemen is volt, hogy megkaptam: „Te mindig azt akarod, hogy rengjen alattad a föld!” Igen, így van, mert akkor legalább nem unatkozom és érzem, hogy élek. Lehet szenvedélytelenül élni, csak minek? 

– Ez a szenvedély az élete minden területére kihat?

– Mindenre. Nem is szeretem igazán azt, amihez nem fűz semmilyen szenvedély. Legyen az az éneklés, a munkám vagy akivel találkozom, akivel beszélgetek. Szerintem ez a lelki alkat kell is ehhez a munkához. Mert „középlangyosan” nem lehet, csak úgy, ha átszakítod a képernyőt. Azt is komolyan gondolom, hogy amikor valaki ott áll velem a stúdióban és beszélgetünk, akkor abban a pillanatban számomra ő a legfontosabb a világon. Mert ha nem ezt érzi, akkor miként várhatom el, hogy őszinte legyen, jól reagáljon a kérdéseimre.

 Édesanyjától örökölte a hangját

 – Régóta tanul énekelni. Hol tart a képzésben?

– Rendszeresen járok most is. Az éneklés, az opera, a színház, a mozi, a lelki tréningem, nagyon hiányozna, ha nem mennék. A klasszikus hangképzés ugyanakkor kemény fizikai munka is, de a légzéstechnikát a foglalkozásomat tekintve is nagyon hasznos ismerni. A zene csodálatos. Ugyan nem tudod kiakasztani a falra, mert csak abban a pillanatban létezik, de lehet, ezért is szeretem annyira... Bár most inkább arról beszélek, amikor hallgatom. Amikor éneklek, az intenzív élmény a szomszédnak, de inkább hagyjuk, hogy milyen. (Nevet.) Nekem kell és ez jó. Ha már ajándékba kaptam egy hangot – édesanyámtól örököltem –, akkor nem szeretném, hogy parlagon heverjen.

 – A szomszédokon kívül hallhatja bárki is?

– Nem, nem azért csinálom. Nincs olyan szándékom, hogy kiálljak vele a nyilvánosság elé, de már nem használom a „soha” a „mindig” vagy az „örökké” szavakat. Tíz hónappal ezelőtt lehet, hogy azt mondtam volna: soha nem megyek vissza a TV2-höz... Annyira kiszámíthatatlan az élet, olyan hihetetlen dolgok történnek, hogy végletes kijelentésekre nem ragadtathatja magát az ember.

 – Pachmann Pétert is láthattuk A Nagy Duettben, sőt, meg is nyerte a versenyt Péter Szabó Szilviával. Ilyen felkérésre igent mondana?

– Lehet, hogy igen. Érdekelne a feladat, de sok mindentől függ, hogy elvállalnám-e, nem gondoltam még rá. Arra azonban igen, hogy Péter nagyon bátor! (Nevet.) Ugyanakkor nem lepődtem meg rajta, hogy mire képes. Rólunk, híradósokról sokan azt gondolják, hogy lenyeltünk egy karót és ilyen merevek vagyunk az életben is, pedig nem így van. Tudtam, hogy Péternek milyen humora van, és mit össze szoktunk bohóckodni a stúdióban…

Annak kell örülni, ami most van

 – Rendszeresen jár mozogni. Mit sportol?

– Szeretek futni, főleg most, amikor már a szabadban is lehet. Sokáig tornázgattam otthon, de nem fejlődtem semmit, nem úgy alakult az alakom, ahogy szerettem volna. Ezért elmentem egy személyi edzőhöz, nagyon jó döntés volt. Több sporteszköz is érdekelt, amit hozzá nem értőként, egyedül nem mertem volna kipróbálni, ilyen például a kettlebell vagy a TRX. Arról nem is beszélve, amikor ezeket keverjük... Egyik edzés sem unalmas és meg is van a hatása.

 – A váltással együtt járt a külső megújulás? A frizurája is más.

– A hajamat folyamatosan világosítottuk, aminek örülök, mert a barnát sosem éreztem igazán magaménak. Amikor 2008-ban műsorvezető lettem, amellett döntöttünk, hogy legyek én a „barna lány”. Jó volt kipróbálni a vöröses árnyalatot is, de a szőke sokak szerint jobban áll és most maradhatott is. 

 – Akkor most külsőleg, belsőleg is minden kerek?

– Igen. Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Mindig épp annak kell örülni, azért kell hálásnak lenni, ami most van.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!