Nem kellett volna megtennem. Nem szabadott volna lefeküdnöm Lizával, hiszen minden egyes alkalommal csak szorosabban kötődünk egymáshoz. Este megdöngölöm, reggel pedig felbolygatom az életét azzal, hogy leplezem az apja egyik régi gaztettét? Ennyire szar alak még én sem vagyok.
Tönkreteszem.
Keserű a gondolat. Ahogyan az is, hogy bármennyire űztem a romantikát, az nem tágított, sunyi módon mindvégig velem maradt. A bőröm alá férkőzött. Belátom, fontos nekem ez a nő, akinek a haját most teljes természetességgel az ujjaimmal fésülöm.
Nem akarom bántani. A világ mégis elvárja tőlem, hogy tönkretegyem.
Szálljak szembe a világgal? Vagy a távol tartó botrány hathatós segítségével idegenítsem el Lizát? Minden készen áll a bevetésre, és cirka fél órája már a válaszcsapás lehetőségét is elvettem tőle. Mindent megszereztem tőle, amit akartam.
Nem, nem mindent.
Ő nem az enyém.
Ő csak akkor lehet az enyém, ha…
Ha megszökünk.
Elszökni? Jó ég, hová tűnt a híres önfegyelmem? A mindenkivel, de legfőképpen önmagammal szembeni szigorom.
Megdörzsölöm a tenyeremmel az arcomat.
Önmagamtól is megijedek.
– Mi lenne, ha elmennénk? – bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt elillanna a rózsaszín köd és józanul gondolkodhatnék.
Őrültség. Ám az őrültség nézőpont kérdése. Ha Liza hajlandóságot mutat, akkor a felvetésem a mi kettőnk univerzumában tulajdonképpen abszolút épeszű.
– Most mentél el – nevet fel.
– Szökjünk el – vágom rá teljesen komolyan.
Úgy érzem magam, mint egy lázadó kamasz, aki hiszi, hogy az érzései mindenen felülállnak.
– Nem szökhetsz el a dolgok elől – figyelmeztet úgy, mintha belém látna. – Előbb-utóbb utolérnek.
Szeretném, ha Liza is kedvet kapna. Azért, hogy eltölthessek vele kettesben néhány napot, én hajlandó vagyok hátat fordítani az utálatos politikának. Hiszen tulajdonképpen ő hajszolt bele. Ám ez az utolsó utáni lehetőség. Ha most is hülyét csinál belőlem, a saját érdekemben tényleg a lehető legmesszebb kell löknöm magamtól. Ám mindezt neki nem kell tudnia. Az érdekel, hogy az érzéseim, a mögöttes elhatározásaim ismerete nélkül hogyan határoz. Ettől válik a dolog őszintévé.
– Hány napra utaztatok a barátnőiddel Rodoszra? – érdeklődöm.
– Hétre. Már csak öt maradt.
– Töltsük el együtt – ajánlom fel.
Amikor a sziget szálláslehetőségeit böngésztem, találtam egy újonnan nyílt hotelt. A szobákhoz saját, a teraszról nyíló úszómedence tartozott, a környék a képeken vadregényesen romantikusnak látszott. Szívesen elvinném oda erre a három napra Lizát.
– Induljunk most! – ösztökélem, mintha mi sem volna természetesebb. – Töltsd velem a maradék néhány napot!
Liza a szemembe néz, tekintetéből kiolvasom, azt hiszi, viccelek. Én a kollégáimmal vagyok, ő pedig a barátnőivel érkezett, ha bármelyikük előtt lelepleződik, hogy politikai ellenségekként együtt múlatjuk az időt, mindketten megjárjuk. Amikor aztán rádöbben, hogy komolyan beszélek, elszontyolodik.
– Igor… Ne nehezítsük meg. Élvezzük ki ezt az egy estét.
Nincs ínyemre a válasz, de legalább könnyít vele a lelkiismeretemen.
(Folytatjuk)
