Liza turistalistájából a lindoszi fellegvárat választottuk. A kirándulás minden eltelt másodpercét megszenvedem. Kevés olyan férfi teng-leng a környéken, aki ne fordulna Liza után. Fogalmam sincs, hogy ezt ő érzékeli és élvezi-e, de engem borzalmasan idegesít. Pláne hogy sejtem, milyen mocskos gondolatok járhatnak a fejükben, amikor végignéznek a fehér, rövid csipkeruhába bújtatott testén.
A nyilvános parkolóból lejtőn kellett ereszkednünk, hogy az óvárosba érjünk, onnan viszont felfelé kell baktatnunk, hogy az akropoliszba jussunk. Jó kis gyalogos hullámvasút. A nyüzsgő központtól távolodva ritkul az embertömeg, és ez részben javít a komfort-érzetemen.
– Szerinted ezekben a házakban laknak? – veti fel Liza az egyik kanyar után. Velem ellentétben ő lelkes örömmel veszi szemügyre a várost.
– Fogalmam sincs – vonok vállat.
– Lessünk be! – biccent az egyik ház résnyire nyitott bejárati kapuja felé.
– Te most komolyan…? – csodálkozom.
Liza ráncolt homlokkal csuklón ragad, és maga után ránt.
A penészszagú kőház hűvös félhomályban úszik. Látok néhány öreg, meglehetősen eklektikusan összeválogatott bútordarabot, de a birtokháborító Lizát nem a kukkolás izgatja. Felém pördül, és forró csókkal a vakolatlan falnak taszít. Egyik tenyerem Liza kerek fenekére vándorol, a másikkal a hajgumijáért nyúlok, hogy kioldjam a copfját. Imádom a szabadjára engedett, illatozó tincsei közé fúrni az arcomat.
Liza egyik karjával átfonja a nyakamat, a csuklójára erősített fényképezőgép újra és újra a vállamnak koccan. Szabad kezével a sliccem környékére igyekszik, és a nadrágomon keresztül dörzsöli az ágaskodó férfiasságomat. Az imént feszültségoldásra vágytam, és tessék, máris megadatott. Érzéki mozdulataival Liza kikapcsol, módszeresen eloszlatja az ingerültségemet, így kezd bujább színekbe öltözni az eddig sötéten szürke világ. Stíröljék csak Lizát a férfiak! Járhat közben bármilyen disznóság a fejükben, az biztosan köszönőviszonyban sincs a csipkeruhás szépségem pajzán ötleteivel. Ki gondolná, hogy ez a törékeny virágszál Lindosz egyik ősrégi házába szökve akar szeretkezni?
Erről csak én tudok.
Liza csak az enyém.
Hátra vonom a fejét, és miközben ő hangosan felsóhajt, finoman harapdálom a nyakát. A fenekét szorító kezem a csipkeruhája alá tolakodik. Mutatóujjamat a fehérneműje szélébe akasztom, hogy félrevonjam. Liza a lábát fel-, a sliccemet pedig lehúzza.
Ez az!
A cipzár zizzenésével egy időben artikulálatlan rikácsolás harsan mellettünk. Az árnyékból kirajzolódik egy fogatlan, ráncos, cirokseprűt lóbáló vénasszony. Ijedtünkben egy emberként ordítunk fel, fejvesztve kifarolunk a házból, és mint két tinédzser, kéz a kézben szaladunk felfelé a macskaköves emelkedőn. Néhány futva bevett kanyar után megállunk, és lihegve fordulunk hátra. A banya útközben leszakadt. Egymásra nézünk, és anélkül, hogy eleresztenénk egymás kezét, hangos hahotában törünk ki.
És akkor szemtelenül pofán vág a felismerés: fülig beleszerettem az ellenségembe.
Mi a tököm lesz ebből?!
Hogyan alakul Liza és Igor kapcsolata? A Szigor II – A pillangók ébredése című regényből kiderül.
