Teszári Nóra: Kamaszként én is szemtelen voltam - interjú

Jó csapatba érkezett

„Kaotikus állapotból születik a rend" – nyilatkozta egy évvel ezelőtt, amikor megszűnt az RTL Klub reggeli műsora, és távozott a csatornától. Most rend van?

Igen, határozottan. Akkor tényleg káosz volt, de még szimbolikusan is, hiszen lakásfelújítással kezdtem a múlt évet. Éppen azért időzítettem akkorra a munkálatokat, mert tudtam, hogy egy kis ideig még nem fogok dolgozni. De ahogy a környezetemet is szépen alakítottam, úgy az egyéb dolgok is rendeződtek.

Sikerült lezárnia azt a három évet?

Amennyire akartam, úgy igen. Mindenféle pletykákkal ellentétben – amik arról szóltak, hogy kirúgtak mindenkit – egy teljesen korrekt helyzet volt, tudtuk, hogy véget ér majd a műsor. Lelkileg felkészülhettünk rá, az elbúcsúzás megtörtént. Szerencsére utána sem szűnt meg a kommunikáció a kollégákkal, bár azt nagyon sajnálom, hogy sokakkal már nem találkozhatunk napi szinten. De most is nagyon helyes emberekkel dolgozom együtt. A Reggeli járat plakátján olvashatták, hogy „Jó csapatba érkeztem!", ez nem csak szlogen volt, tényleg így van.

Mennyit mérlegelt, és miért döntött úgy, hogy a Hír TV-nél folytatja?

Először megfogadtam, hogy egy ideig nem kelek korán, és azt is, hogy a politikához nem lesz semmi közöm, mint ahogy eddig sem volt. Sokakkal beszélgettem, meghallgattam különböző ajánlatokat. Akkoriban épp nagyon nagy fordulatot vett a mi szakmánk, sok minden átrendeződött. Ez meghatározta, hogy bizonyos dolgokat nem szeretnék elvállalni. Kikristályosodott, hogy a szakmai munkát akarom előtérbe helyezni, mindenféle sallangok és nagy felhajtás nélkül.

Nagyon hiányzott a kultúra; a kapcsolatok életben tartása miatt, de emberileg is. Majd jött ez a lehetőség, és nagyon sok szempontot mérlegelnem kellett... Lehetetlennek tűnt például, hogy hajnali négy előtt keljek, olyan nincs! (Nevet.)

A gyerekkel is meg kellett beszélnem, mert ez tőlük is kívánt áldozatot. Hosszan néztem a műsort, hogy mi is az, amibe most átmennék. De aztán egyre inkább tudtam gondolkodni a csatornában, és azt éreztem, hogy ők hosszú távra terveznek velem. Eközben pedig számomra mértékadó emberek erősítették meg azt, hogy szakmailag nagyon jó döntést hozok, ha a Hír TV-t választom. Szóval azt mondtam, hogy hajrá! Nem bántam meg.

Lubickol a Kép-regényben

Áprilisban kezdett a Reggeli járatban, ősz óta pedig már a Kép-regény című portréműsort is vezeti.

A kezdetektől megvolt a szándék, hogy igazán testhezálló, más feladatom is legyen, a csatorna pedig színesíteni akarta a műsorkínálatát. A közös ötletelés eredménye a Kép-regény, amibe olyan, sok évtizedes szakmai múlttal rendelkező vendégeket hívunk meg, akik mostanában kevésbé vannak előtérben. Megkérjük őket, hogy csapják fel a fotóalbumukat, válasszanak ki tíz-tizenöt képet, amik valamiért fontosak nekik, és meséljenek az ezekhez fűződő emlékeikről. Így rajzolódik ki a portréjuk, vagyis az ő kép-regényük.

Nagy szerencsém van ebben a helyzetben, hiszen igazán értékes, különleges emberek engednek be az életükbe és nagyon személyes dolgokat osztanak velem. Úgy veszem észre, hogy a kollégáknak is nagyon izgalmas játék ez: láthatóan a stáb is várja és nagyon élvezi a forgatásokat, előfordult, hogy a vezérlőből áthallatszott, mennyire nevetnek...

A vendégek kiválasztásában is részt vesz?

Ötletelek én is. Közben pedig egyre jobban finomul a műsor profilja és az is látszik, hogy mire van igény. Érdekes tanulság számomra, hogy volt olyan vendég, akitől kicsit tartottam, nem éreztem, miként találom meg vele a közös pontot. De aztán hihetetlenül kellemes meglepés volt...

Fantasztikus találkozások részese lehettem már! A legnagyobb hatást eddig talán Tordai Teri és Dunai Tamás tette rám, mindannyian sajnáltuk, hogy vége lett a felvételnek. Balázs Fecó is nagy élmény volt számunkra, mindenki feszülten figyelt rá, izgalmas beszélgetés volt. Kovács Katival pedig már másodszor találkoztunk úgy, hogy meglepő őszinteséggel tárta fel az életének nem könnyű eseményeit. Hálás vagyok azért, hogy ennyire nyitott felém, minden tisztelem az őszinteségéért.

Ha önt kérnék arra, hogy vegye elő a fotóalbumát, milyen képeket választana?

Biztos, hogy szerepelnének a szüleim a képeken, talán a felmenők is, mert nagyon szeretem a régi fotókat nézegetni, kicsit fürkészni a tekinteteket, megtalálni a korra jellemző kis részleteket. Aztán egy-két gyerekkori kép mellett biztosan lenne néhány fontos helyszín, életem fontos szereplőivel, és természetesen a gyermekeimmel.

Jó fej, de szigorú anyuka

Gyermekeiben mennyire látja a kamaszkori énjét?

Érdekes dolog ez. A lányom tizennégy éves, a fiam tizenkettő, és mindketten nagyon magasak. Zorka már két éve túlnőtt egy-két centivel, pedig én is százhetven centi vagyok, így ezt nem vártam ilyen hamar. Furcsa lelkiállapotot eredményezett ez, mert neki is fel kell dolgoznia azt, hogy lehajol hozzám, ha megölel, és nem csimpaszkodik a nyakamba, mint kiskorában. Ez a kis kamaszlelkét meg is zavarja, és időnként azt hiszi, hogy akkor most már ő a „főnök". Meglehetősen szemtelen tini. Anyukám azt állítja, hogy én nem voltam ennyire, de azért emlékszem egy-két helyzetre... (Nevet.)

Az elmúlt években nagyot alakult a világ, az okostelefonok megjelenésével egészen új hatás zúdult a gyerekekre. A közösségi oldalakon vadidegeneket követnek, olyanokból lesznek a példaképek, akik gyakorlatilag semmit nem tettek, még annyit sem, hogy egy tehetségkutató versenybe jelentkeztek volna.

Elképesztő, hogy milyen trendek alakulnak, és néha nagyon kiábrándító, hogy kikért rajonganak. Olyan eszközökkel és tudással bírnak, amiről régen nem is álmodhattunk, és nem azért, mert mi butábbak voltunk, csak nem jutott el hozzánk ennyi új impulzus. Ebből a szempontból nem tudom őket hasonlítani magamhoz, nem csak a neveltetés miatt voltam szolidabb, mint a lányom. Zorka ambiciózus, dőlnek belőle az ötletek és bátran próbálgatja a határait, a fiam, Dusán szabálykövetőbb, vele könnyebben szót értek. De nála is most kezdődik a kamaszkor.

Milyen testvérek?

Alapvetően imádják egymást, igaz, óriási veszekedések is vannak. De az apukájukkal néha összemosolygunk azon, hogy milyen nagy ajándékot kaptak is ők azáltal, hogy van a testvérük. Akadnak olyan apróságok, amikről én nem tudok, mert egymás között beszélik meg – például divattanácsokat adnak a másiknak. Meg persze ott a kis szerelmi életük, azt is megvitatják...

Felkészítette magát erre az időszakra?

Két dologra vágytam kamaszkorom óta. Mikor kisebb lányka voltam és művészi tornára jártam a híres Kapás utcai intézménybe, akkor mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer, ha lesz egy kislányom, ő áll itt a balettrúd mellett és táncolni tanul. Zorkát hároméves korában elvittem oda, és annyira magával ragadta az egész, hogy a kedvenc elfoglaltsága lett, gyönyörűen táncol. Ez tehát teljesült.

A másik vágyam pedig az volt, hogy együtt megnézzük a Házibuli című filmet, ha már korban odajutott. Ez is kipipálva, és nagyon tetszett neki, a barátnőjével is újranézte. Aztán szerettem volna nagyon jó fej és laza anyuka lenni. Remélem, hogy azért jó fej vagyok, de az biztos, hogy laza nem, inkább eléggé szigorú. 

A gyermeknevelés, a munka mellett mennyi ideje jut kikapcsolódásra?

Most már sokkal több, mint az elmúlt években. Sokat változott a helyzet azzal, hogy a gyerekek nőnek. Érzékelem, hogy fontos a jelenlétem, ugyanakkor igénylik a szabadságot is. Teljesen az ő kérésük alapján dőlt el, hogy mikortól mehetnek már egyedül iskolába, így sok időm felszabadult. Mindeközben trenírozom magam arra, hogy ne aggódjam túl és ne legyek állandóan a nyakukon! (Nevet.)