<p>Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva szerelme száz fokon perzselt, olykor égetően lángolt, a színésznő első férjétől, Gábor Miklóstól született lánya, Júlia szerint azonban az édesanyja sosem tudta kiheverni egykori párja, Latinovits tragikus halálát. </p>
A színháztörténelemben nemcsak színészi kvalitásaik, hanem végletes szerelmük miatt is fogalommá vált Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szerelme. A két legenda románca több mint 15 éven keresztül lángolt, az anekdoták szerint első pillanatban tudták: képtelenek egymás nélkül élni. Ezt Ruttkai egyetlen, első házasságából született lánya, Gábor Júlia is csak megerősíteni tudta a Borsnak.
– Mindig láttam az édesanyám tekintetében, amikor boldog, szerelmes volt. Olyankor vele örültem, amikor pedig haragudott Zoli bácsira (Latinovits Zoltán – a szerk.), akkor én is haragudtam. Nekem ő volt édesanyám szerelme. Mindig végtelenül kedves volt, de azért néha tartottam tőle, mert nagyon szigorúan is tudott nézni. Zseniális színész volt, és életem egyik nagy ajándéka, hogy közelről ismerhettem – emlékezett vissza Júlia, aki szerint Latinovits és édesanyja személyében két véglet találkozott, ami a szerelmükre is kihatással volt.
– Anyukám a Vígszínházban Molnár Ferenc A testőr című darabjában játszotta a Színésznő szerepét. Amit a darabbéli színésznő mond, az tökéletesen illik a való életben is a civilek és színészek viszonyára. „A színésznő nem ott kezdődik, hogy játszik, hanem ott, hogy felmegy a színpadra. Ez más hús, ez más vér, ez más agyvelő, ez más idegrendszer. Nem vagyok én erkölcstelenebb, csak egy kicsit több ég el az életemből, ha engem méltóztatik felgyújtani.” Gondolja el, a színész belép a színpadi takarásból a rivaldafénybe, s neki egyik pillanatról a másikra ádáz gyilkossá, büszke királynővé, megalázott kis cseléddé kell válnia. Egy színésznek a végletesség természetes állapot. Ha két véglet találkozik, akkor vagy a magasságba röpítik egymást, vagy lehúzzák a mélybe. Mennyivel jobb, tartalmasabb, inspirálóbb, mint a szürke unalom és megszokottság! Mi pedig haszonélvezői vagyunk e kapcsolat hozadékának: csodálatos színpadi szerepek emléke és remek filmek, tévéjátékok, rádiójátékok, lemezek őrzik az ő érzelemhullámzásaikat.
Anyukámat idézném: „Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban.” Én pedig színészek között, színházi légkörben éltem születésemtől fogva, így számomra az ő „szélsőségeik” jelentették a normális életet – vélekedett Júlia a nem mindennapi szerelemről. 16 évnyi együtt töltött, viharoktól sem mentes szerelem után aztán a színészlegenda, Latinovits Zoltán 1976-ban eddig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Sokak szerint öngyilkosság, többek szerint baleset történt aznap, ám a kérdés ugyanaz marad: vajon feldolgozható, amikor két, száz fokon égő ember kapcsolatát a halál szétválasztja?
– A szeretett férfi elvesztése fölötti fájdalomról több szerepében is vallott: Lotte panaszában, amikor Goethe elhagyta; Cleopatra jajszavában, Antonius halálát siratva… Minden lehetséges úton-módon igyekezett Zoltán emlékét őrizni: kiállításokat szervezett, létrehozta a Latinovits Zoltán Baráti Kört, összegyűjtötte, s megjelentette az írásait. Csupán egyvalamit nem sikerült feldolgoznia: a néhai szerelme elvesztését!
