Az év 11. hónapja – amelyet a kalendáriumok Szent András havának, Nyilas havának, enyé- szet havának vagy őszutó hónak is neveznek – két ünneppel kezdődik: november 1-je a mindenszentek, 2-a pedig a halottak napja. Mindkettő egyházi eredetű, ám a nem hívő emberek is átvették, legfőbb szokásai, hagyományai pedig nemzedékről nemzedékre öröklődnek.
Forrás: MTI
A mindenszentek alapja az, hogy a régi rómaiak istenként és félistenként tekintettek őseikre és hőseikre: áldozatokat mutattak be tiszteletükre. A halottak napja mögött pedig az a hiedelem áll, hogy halottaink ilyenkor visszatérnek. Azért kell mécsest gyújtani a sírjukon, hogy a sötétben visszataláljanak oda, ne kísértsék az élőket. De nem csak cselekvésekben él a szokás, a ruházatban is, ám a gyász külső megjelenése kultúránként és korszakonként is különböző. De, mint általában mindig, az elhunyt szeretteinkre való emlékezéskor sem a külsőség a fontos, hanem amit a szívünkben érzünk.
Éjsötét fekete
Keresztény népeknél a gyász színe a fekete:nem csak a temetésre, hanem a gyász – általában egyéves – időszakában is feketébe illik öltözni, egyébként megszólják, a közösség a szájára veszi az íratlan törvény ellen vétőt. A nép felfogása szerint ugyanis a fekete színnel tükrözzük kifelé a belső fájdalmunkat, szomorúságunkat. Ez a legsötétebb szín, melynek igen sokrétegű a szimbolikája. A fekete az éjszaka színe, amelyben különféle veszedelmek leselkednek ránk, ilyenkor félünk, bizonytalanok vagyunk, ami a látás, vagyis az ember legerősebb érzékszervének elvesztéséből fakad. A feketéhez már őseink is sok negatív jelentésű érzést kapcsoltak, ezért válhatott a bánat, a szomorúság és a túlvilág színévé.
Lila tisztelet
A gyász színe a keresztény Európában sem volt mindig csak a fekete: a régi uralkodók lila ruhába öltöztek, ha egy szerettük meghalt. Thaiföldön a mai napig a lila az özvegyek színe, és a gyászolók gyakran viselik a lila és a rózsaszín különböző árnyalatait. A Déli-óceánnak nevezett víztömeg szigetein élők fekete-fehér csíkos ruhával tisztelegnek elhunyt szerettük előtt, ugyanis ez a színkombináció magában hordozza, együtt jelenti a bánat mellett a reményt is.
A Föld számos, főként meleg éghajlatú országában, egyes afrikai népcsoportoknál viszont az éjszaka éppen ellenkező hatást és érzelmet vált ki, mint azoknál, akik félnek tőle. Arrafelé az éj hozza a felfrissülést, a tűző nap előli menedéket jelenti, ezért pozitív érzésekkel társítják, és a gyászt sem feketével fejezik ki. Burmában és Egyiptomban sárga, Iránban, Szíriában, Koreában és Örményországban a mennyországot szimbolizáló kék, Etiópiában a földdel egyenlő szürkésbarna, míg Dél-Afrikában a piros a színe, Etiópiában szürkés árnyalatokban gyászolnak.
Tiszta fehér lélek
A fehéret hajdanán a tisztasággal, ártatlansággal, világossággal és a reménnyel kapcsolták össze, ezért a kender- és lenvászon leplek természetes sárgásfehér vagy fehérített színe a gyász színe volt, mely egyben a lélek tisztaságát, ártatlanságát jelképezte, és emiatt vált az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színévé is.
Ebben az értelmezésben kapott helyet később a fehér szín a középkorban, és a későbbiekben legtovább a szlávoknál – ahol a halál jelképe is a „fehér asszony” volt –, a bizánci udvarban és később a francia udvarban is, ahol szintén fehér színbe öltöztek a megözvegyült királynék, elnyerve ezzel a „fehér királyné” elnevezést. Sok helyen, így Japánban, Kínában, India egyes részein és több afrikai törzsben még ma is a fehér a gyász színe.
Fehér gyász Magyarországon
Magyarországon a fehér gyász elsősorban Dél- és Nyugat-Dunántúlon volt legtovább szokásban. Az 1800-as években még a Sárközben, Hetésen is általánosan használt volt a gyász színeként a fehér: a fiatalasszonyok is fehérre cserélték le színes főkötőiket, pruszlikjaikat, kötényeiket, és csak a férfiak kalapja maradhatott fekete színű. Ez az általános fehér gyászszín emlékként a torockói asszonyok fehér öltözetében máig fennmaradt.
A fehér gyász egyik magyarországi változata a természetes színű, fehérítetlen vásznak mellett a sáfránnyal sárgított vászonruha is, mely a feljegyzések szerint a Dél-Dunántúlon, Csökölyön még a 19. század végén is szokásban volt. Az itteni idős emberek ruháját, halotti ravatalát és a gyászruhát is sáfránnyal sárgították.
