A spirituális, vagyis az emberi szellemmel és lélekkel kapcsolatos gyógymódoknak egyre több fajtája vált Magyarországon is népszerűvé. A japán eredetű, beavatáson és energiaátadáson alapuló alternatív gyógymód, a reiki viszonylag fiatalabb, csupán néhány évtizede ismert hazánkban.
Forrás: Shutterstock
A reiki egy spirituális gyakorlat, amit Uszui Mikao japán szerzetes fejlesztett ki 1922-ben. A főként buddhista tanokat tanulmányozó, ám széles érdeklődési körű szerzetes egy csaknem halálos kimenetelű megbetegedés után ezoterikus gyógyító módszerek után kutatott, és 1921-ben egy zen kolostorban próbálta elérni a megvilágosodást. Három hétre elvonult a Kurama-hegyre, ahol böjtölt, imádkozott és meditált, és ez idő alatt, állítása szerint egy misztikus kinyilatkoztatás által egyfajta „kimeríthetetlen forrású energia segítségével történő gyógyítás” képességében részesült. Vagyis megszerezte azt a tudást és spirituális erőt, amit másokon is alkalmazhat, és amelynek segítségével behangolhatja őket arra, amit ma reikinek nevezünk.
Kiválasztott tanítványok
A reiki kezdetben a tradicionális japán kultúra hagyományai szerint működött: Uszui szigorú mester-tanítvány viszonyban, csupán szűk körnek adta át a tudását, és a tanításban kizárólag japánok részesülhettek. 1922 áprilisában Tokióba költözött, és megalapította az Uszui-féle Reiki Gyógyító Társaságot.
A japán reiki szó jelentése: titokzatos légkör; spirituális erő, és ez az összetett szó egyesíti a rei, mint szellem, lélek, természetfölötti, csodás, isteni, éteri lény, és a ki, mint spirituális energia, vitális energia, életerő, az élet energiája szavakat.
A reiki kifejezés egy nyugaton elterjedt rövidített szóhasználata a teljes japán szókapcsolatnak, ami az Uszui-féle reiki gyógyítás módszere a test és az elme fejlesztése révén.
Uszui több mint kétezer embert tanított meg a reiki használatára, és 1922-től a gyakorlatban is alkalmazta kézrátételes technikáját. Anekdotákban sok csodás gyógyulás története maradt fenn, ezért különösen érdekes, hogy bár birtokában volt az univerzális gyógyító erőnek, mégis viszonylag fiatalon, 60 évesen szívrohamban meghalt, alig öt évvel a reiki rendszerének létrehozása után.
Terjedés a világban
Halála után az egyik tanítványa, Hajasi Csúdzsiró önállósodott, és megalakította saját egyesületét.
Nagyobb hangsúlyt fektetett a fizikai test kezelésére, egyszerűsítette a tanításokat, és rendszerbe foglalta a technikákat. Ő avatta be és képezte Hawayo Takatát, aki az Egyesült Államokba visszatérve országszerte gyakorolta a reikit, így a Japánon kívüli reikioktatás legnagyobb része az ő munkájának köszönhető. A nyugati kultúrával érintkezve a módszer fokozatosan elveszítette tradicionális japán elemeit, sőt az újabb tanítványok saját útjukra léptek, és a reiki módszeréhez különböző ezoterikus vagy vallási tanításokat és technikákat társítva alakították ki saját módszerüket. A kezdetben meghatározó buddhista tanítások szinte teljesen eltűntek, és Magyarországra is már az „elnyugatiasodott”, vegyített reiki érkezett meg az 1990-es évek elején.
A módszer lényege
A reiki az energiagyógyászat körébe tartozik, jellemzője, hogy a megbetegedéseket a szervezet energiahálózatának hibájaként, elégtelenségeként határozza meg, a gyógyítás pedig két személy között a feltételezett univerzális életenergia átadásával történik.
A kezelő személy a beavatás révén válik arra alkalmassá, hogy befogadja ezt az energiát, és továbbadja másoknak. A továbbadás történhet közvetlenül, ilyen esetben a kezelendő testrészre, vagy fölé helyezett kézzel, de a reiki haladó szintjén akár távhatásként, fizikailag nem jelen lévő személynek is átadható.
Szimbólumok és kritika
A reiki gyakorlatában nagy szerepük van a szimbólumoknak: a kezelések és a beavatások is ezek elképzelésével és nevük kimondásával történik. A szimbólumok elvileg titkosak, gyakorlatilag japán írásjelek, úgynevezett kandzsik. A tradicionális szimbólumokban a reiki irányzatok nagyrészt egységesek, de új szimbólumok is születtek, melyeknek speciális hatásokat tulajdonítanak.
A reiki – és más energiagyógyászati módszerek – alkalmazásának legfőbb kritikája az univerzális életerő bizonyításának hiánya. Számos kísérlet történt arra, hogy ezt az életerőt – ami a különböző keleti kultúrákban qi, ki, chi, khi, prána néven ismert – egyértelműen meghatározzák és kimutassák, de ez eddig nem sikerült. Alkalmazásakor többször észleltek ugyan valamilyen pozitív egészségügyi hatást, ám alapvetően nem a betegségben volt változás, hanem a betegséghez társuló másodlagos jelenségekben: csökkent a szorongás, a félelemérzet, a nyugtalanság, a fájdalomérzet vagy a fáradtság.
