Berta Blanka számtalanszor látta a Romy Schneider féle Sisi trilógiát és kislány kora óta kívülről fújja az Elizabeth című musical dalait. Legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy egyszer az lesz a munkája, hogy Magyarország egykori királynéjának a bőrébe bújjon…
Színdarabok, filmek, könyvek tesznek róla, hogy az elbűvölő Sisi továbbra is a szívünkben éljen. S ugyanezért munkálkodik Blanka is a Gödöllői Királyi Kastély kosztümös tárlatvezetőjeként, aki bájos mosolyával, nyitott és kedves személyiségével pillanatok alatt elhiteti velem, hogy nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is sok közöttük a hasonlóság - írja a Fanny Magazin.
Szerencsésnek vallja magát, amiért kivételes gyermekkora volt. Szeretetben nőtt fel, szülei pedig erejükön felül mindent megadtak neki. Édesanyja, aki a mai napig a legnagyobb szövetségese, gyakran mondja lányának, hogy olyannak látja őt, mint egy szépséges királykisasszonyt.
– Mondhatjuk, hogy gyerekkorom óta az életem része Erzsébet királyné – meséli a fiatal lány. – Körülbelül 13 éves voltam, amikor felfedeztem az Elizabeth című musicalt, rongyosra hallgattam a dalokat, főleg Janza Katától az „Az már nem én lennék”-et. Annyira érdekelt a mögötte levő valódi történet, hogy elkezdtem utána olvasni és ellátogatni azokra a helyekre, ahol Erzsébet ténylegesen megfordult. Amikor elballagtam a nyolcadik osztályból, a szüleimtől azt kaptam ajándékba, hogy elmentünk Bécsbe megnézni a Sisi Múzeumot, a Schönbrunn-i kastélyt, ami meghatározó élmény volt. Túl a külső hasonlóságokon, azt gondolom, hogy sok közös vonásunk van. Ilyen a kíváncsiság, a tapasztalni akarás, az utazás, az állatok szeretete és nekem is mindig a szívem csücske volt, hogy segítsünk az elesetteknek. Néhány éve kitaláltam, hogy a történelem iránti rajongásomat és a sok beszédre való hajlamomat úgy lehetne összekötni, hogy másoknak mesélek, ezért elvégeztem egy idegenvezetői iskolát. Amikor meglett a vizsga, a szakmai tanárnő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Gödöllői Királyi Kastély kosztümös tárlatvezetőt keres és hozzátette, szerinte tökéletes lennék a feladatra.
Nem lehet akárhogy megszólítani
Blanka a hét nagy részében nappali tagozatos mesterképzésen vesz részt, kulturális örökség tanulmányok szakon, mellette pedig főállásban viseli a Magyarország királynéja címet.
– Már nem a tipikus egyetemisták életét élem 28 évesen, bár időnként elmegyek egy-egy buliba, vagy a kedvenc alter rock zenekarom koncertjére – meséli. – Két és fél éve dolgozom a kastélyban. Annyira meghatározó feladat ez számomra, hogy valamelyest a szabadnapjaimat is átszövi, hiszen például a jegyzetfüzetem is Sisis, a ceruzám tetején pedig kis korona található. Igazából a világ legjobb munkahelyén dolgozom. Mindent megtaláltam ebben, ami fontos nekem: kicsit tanítok, kicsit színjátszok, rengeteget sétálok, beszélek, utazok. A kosztümös tárlatvezetés egy kicsit történelmi megszemélyesítés is. Fel kell venni a szerepet, hogy én Erzsébet királynéként vagyok ott, nem lehet bárhogy megszólítani, nem lehet akárhogy viselkedni velem. Nagyon szeretem az élmény sétákat is. Ilyenkor rá lehet döbbenteni az embereket olyan dolgokra, amiket nem is gondoltak volna. Annyira jó, amikor sikerül a varázslat abban a másfél órában, amit velem töltenek a látogatók, és ki tudnak szakadni a mindennapi valóságból. Az csak a hab a tortán, hogy egy olyan ember bőrébe bújhatok bele, akit ennyire közel érzek magamhoz, és új tartalmat adhatok neki. Elképesztő tartást kölcsönöz egy ilyen szerep, rengeteg mindent lehet belőle tanulni, de próbálok semmiképp sem Erzsébetté válni, mert én Blanka vagyok, és szeretem azt, aki vagyok. Bár, bevallom, minden alkalommal olyan, mintha hazamennék a kastélyba. Hiszek előző életekben, el tudom képzelni, hogy valamikor akár udvarhölgyként éltem, de persze ezt az ember soha nem tudhatja biztosan.
Soha nem raktak korlátok közé
Az, hogy Blanka Sisivé váljon, vagyis, hogy elkészítse magának a frizuráját, sminkjét és felöltözzön, körülbelül egy órát vesz igénybe. Legkedvesebb pillanatai közé tartozik, amikor gyerekekkel vagy visszatérő vendégekkel találkozhat, beszélgethet.
– Talán az egyik legmeghatározóbb élményem „Az én Sisim” című közösségi kiállításunkhoz kötődik – meséli. – Czédly Mónika készítette a legtöbb „munkaruhámat”. Kitalálta, hogy erre az alkalomra Sisi koronázási ruháját viseljem, amit egyébként hosszú évek alatt készített el. Baromi hosszú uszálya van, Swarovski kristályokkal van kivarrva, orgonamintázatra van hímezve. Sosem felejtem el, amikor bevonultam benne. Olyan nehéz ez a ruhaköltemény, hogy amikor léptem a szőnyegen, nem jött utánam az uszály. Kicsit megijedtem, megfogtam, és a kezemmel húztam magam után. Miután megérkeztem, leültem egy fotelbe és ott hallgattam végig az igazgató köszöntő beszédét. Annyira érdekes volt, mert a fotókon is látni, hogy kizárólag rám sütött a nap. Eleve nagyon felfokozott állapotban voltam, a napsütés hatására pedig azt éreztem, hogy mindjárt meggyulladok. Az izgalomtól persze a legyezőmet meg fent hagytam az öltözőben. De egy ilyen helyzetben az ember nem mozgolódhat, nem állhat fel. Ha izzadunk, ha fázunk, nincs nyavalygás. Ott ültem másfél órán át, mozdulatlanul, mint a cövek, egyenes háttal, felemelt fejjel. Amikor később megláttam az ott készült fotót, ahogy a fényben ülök, úgy éreztem, hogy olyan, mintha Erzsébet az áldását adta volna erre az egészre, hogy az ő nevében, több mint 100 évvel a halála után is, létrejött egy ilyen kiállítás, egy ilyen közösség…