A veszekedés elkerülhetetlen egy hosszú távú kapcsolatban. Ez önmagában nem rossz dolog, feltéve, hogy cirkuszolás helyett építő vita kerekedik belőle. Ezt nem olyan egyszerű elérni, de néhány szabály betartásával meg lehet tanulni.
Veszekszünk azon, ki vigye ki a szemetet, a pénzügyeken, a gyerek nevelésén. Ideális esetben a viták segítenek felszínre hozni és tisztázni a problémákat, és erősítik a kapcsolatot, mert általuk jobban megérthetjük a másik érzéseit és szükségleteit. Ezek a szóbeli csaták egyfajta dinamikát adnak a kapcsolatnak, s nem engedik, hogy felgyűljenek bennünk a sérelmek – azok ugyanis alattomosan rombolják a szerelmet, falat építve a felek közé. Senki nem születik a mesteri vitatkozás képességével, de a konstruktív vita technikái elsajátíthatók.
Kontrollált érzelmek
A legtöbb veszekedésnek előre kiszámítható menete van. Az első szakasz a kiborulásé, amikor elönt a harag. A következő fázis az érzelmek kavargása, majd tetőzése, ilyenkor mindketten fájdalmat akarunk okozni a másiknak, vádaskodásba kezdünk. Sajnos a legtöbb pár leragad a veszekedésnek ezen a szintjén anélkül, hogy sikerülne igazán kiadnia az érzelmeit. A dolog vége az, hogy az egyikük üvöltözés és ajtócsapkodás közepette elvonul, vagy tüntető hallgatásba kezd.
Majd következnek a csendes napok, amikor mindketten megbántva érzik magukat, esetleg bosszút is forralnak a sérelmekért. Az ilyen veszekedés gyilkolja a kapcsolatot, és oda vezet, hogy nem tudnak megbirkózni az érzéseikkel, s elmarad a megkönnyebbülés, valamint a következmények levonása. Igaz, amikor eluralkodnak rajtunk az erős érzelmek, nehéz tárgyilagosan állni egy problémához, ehhez az kell, hogy egy kicsit „kiengedjük a levegőt”. Ekkor juthatunk el az „eredményes veszekedés” utolsó szakaszához: az álláspontok és érzések higgadt tisztázásához.
Érdekeljen a másik véleménye!
A veszekedés nem más, mint a tárgyalás egy sajátos, érzelmektől fűtött formája. A dolog nehézsége az, hogy ilyenkor mindegyik fél egyoldalúan tekint a problémára, nem próbálja megérteni a másik álláspontját. Sőt valójában nem is kíváncsi arra, mit mond a partnere. Lehet, hogy egy apróságon kapnak össze, ami végül oda vezet, hogy az összes vélt vagy valós régi sérelmet rázúdítják egymásra. Hasznos, ha kiadjuk magunkból, ami bánt, de ha nem törekszünk a kétoldalú beszélgetésre, az ritkán vezet eredményre.
Hogy a vita során ne tévedjünk be ebbe a zsákutcába, már az elején észnél kell lenni. A kulcs a figyelmes hallgatás: bármennyire is nehéz, erőltessünk türelmet magunkra, és hallgassuk végig a másikat! Alkalmazhatjuk az úgynevezett tükörtechnikát is: ha a másik mond valamit, ismételjük meg a szavait: „Minden délután én tanulok a gyerekkel, te soha nem segítesz!” – erre az érvre válaszoljunk például így: „Szóval zavar, hogy mindig neked kell kikérdezni a leckét?” Ez a módszer enyhíti a vita hevét, segít összefoglalni a problémát, és kifejezi, hogy odafigyelünk a másikra.
Emlékezetháború
A vita hevében gyakran rángatunk elő tényeket, eseményeket a múltból. „De hát te mondtad, hogy ezt akarod!” „Én nem ezt mondtam!” – hangzik el gyakran ez a párbeszéd. Ha engedjük, hogy a veszekedés hasonló szócsatába torkolljon, csak terméketlen vádaskodássá fajul. Emlékezetünk tévedhet: gyakran csak az akkori érzéseinkre emlékszünk, nem pedig a pontosan kimondott szavakra.
Ahelyett, hogy hazug disznónak bélyegezzük a másikat, fogadjuk el, hogy a fejünkhöz vágott dolgok azt jelentik, párunk valóban másképp emlékszik egy korábbi eseményre. Tegyük fel magunknak a kérdést: valóban olyan fontos, hogy szóról szóra mi hangzott el akkor? Inkább mondjuk azt: „Nem emlékszem már, pontosan mit mondtam, de arra akartam kilyukadni, hogy…” – így esély van rá, hogy a másik is így tesz, és a valóban lényeges dolgokról kezdünk beszélgetni.
Őszintén az érzésekről
A tények felemlegetése mellett fontos, hogy őszintén beszéljünk arról, miként érezzük magunkat miattuk. Így lehetőséget adunk a másiknak, hogy átérezze és megértse az érzéseinket. Az tehát nem elég, hogy a párunk fejéhez vágjuk: „Elegem van belőle, hogy állandóan dolgozol, amikor meg van egy kis szabadidőd, lelépsz a haverokkal!” Tegyük hozzá azt is: „Olyan kevés időnk van így is egymásra; félek, hogy eltávolodunk egymástól…” Ellenkező esetben a másik megvádolva és sarokba szorítva érzi magát, ami azonnali hárításra és ellentámadásra készteti. Ha őszintén, alaposan át tudjuk beszélni a problémát, közelebb jutunk egymás megértéséhez.
Ne halogassuk a végét!
Ha a veszekedés csúcspontján úgy érezzük, mindjárt szétrobban a fejünk, emiatt elrohanunk, azt a másik sértőnek és megalázónak érezheti. Ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezzel sem a vitát nem zárjuk le, sem a probléma nem oldódik meg. Ilyenkor inkább mondjuk ki: „Most képtelen vagyok erről tovább beszélni, utálok veled veszekedni” – és hagyjuk magára. Fontos, hogy ez az elvonulás ne tartson néhány óránál tovább, ennyi elegendő az érzelmek lecsillapodásához. Miután kiengedjük a gőzt, üljünk le újra, és beszéljük meg – immár higgadtan – a problémát. Jó eséllyel sikerül kompromisszumra jutni.
Ezeket a szavakat kerüljük:
Sértések: „idióta”, „bunkó”, „érzéketlen” – kerüljük a hasonló szidalmakat, amelyek fájdalmasan érintik a másik önbecsülését, és megalázzák a partnert. Az építő vita célja nem a másik földbe döngölése, hanem a problémák megoldása.
Általánosítás: „Te soha…”, „Te mindig…” – hajlamosak vagyunk könnyen dobálózni ezekkel a szavakkal. Ez azt jelenti, hogy a jó pillanatokra nem akarunk emlékezni, és nem értékeljük a másik jó tulajdonságait és erőfeszítéseit. Pedig bizonyára ezekből is akad bőven.
Minősítés: „Olyan vagy, mint az anyád!”, „Hisztis és elviselhetetlen vagy!” – az ilyen kijelentések úgy hatnak, mint egy-egy késdöfés, de valójában nincs mit mondani rájuk. A vádaskodás helyett inkább azt mondjuk el, amit érzünk: „Nagyon zavar, hogy kinevetsz mások előtt, ha társaságban vagyunk, ilyenkor úgy érzem, egyedül maradtam.”
