Nehezen sikerült félbeszakítanom ismerősöm panaszáradatát. Ám amikor végre hozzám került a szó, akkor nem a saját gondjaimat vettem elő, elindítva a lassan nemzeti sportnak számító rinya-pókert, hanem megpróbáltam felsorakoztatni, mi mindennek örülhet az életben, ami neki megadatott.
Reméltem, hogy célt érek, ám mosoly helyett lefelé görbül a szája. Ez szörnyű! – kezdte. – Szörnyű, de be kell látnom, hogy igazad van. – Mégis mi ebben a szörnyű? – kérdeztem értetlenül. – Az, hogy tévedtem! – fakadt ki.
Hihetetlen, hogy még a legjobb pillanatokban is megtalálják a lelombozót, sőt! Mintha ördögi verseny részesei lennének, amiben az nyer, aki a napi panaszmennyiségével a legtöbb hallgatóját képes megfertőzni, és maga mellé állítva továbbadható szenvedésre késztetni.
Pedig annyi klassz és örömteli dolognak örülhetnénk! De minden jót természetesnek veszünk. Csak a bosszúságra kapjuk fel a fejünket. Akkor és annak viszont hangot is adunk. El kéne felejteni a „nyavalygás összehoz” szemléletet, azt, hogy az ismerőseinket a kit miért irigyelhetünk és miért sajnálhatunk kategóriákba soroljuk, s persze mindkettőben megpróbálunk túltenni rajtuk.
Olyan jó volna egy nap, amikor végre nem törődünk egyetlen olyan dologgal sem, ami szenvedésre ad okot, amikor nagyvonalúak vagyunk még azokkal is, akik direkt fel akarnak bosszantani, az ismerőseinkkel pedig kellemes élményeinket osztjuk meg. Ez belőlük is kihozná a legjobbat...
Jut eszembe: tudják, milyen nehéz a zsinórban hetedik végigdolgozott nap estéjén jegyzetet írni a szerkesztőségben?
