Egy Mercedesszel navigált a negyvenes nő, fogalma sem volt a vezetésről, talán a jogosítványát is apu intézte. Merthogy a popsija alá tolt autót biztos az ura gründolta össze neki: egy ilyen mûanyag nőből semmi önállóságot nem nézek ki.
Hosszú percek bénázása után dudálással jeleztem, itt lenne az ideje megoldani a rutinfeladatot (bekanyarodni egy utcába). A tülkölés megzavarta, lehúzta az ablakot és kiüvöltött: „Mit akarsz, te hajléktalan?” Káromkodásért én sem megyek a szomszédba, oda küldtem el és úgy, ahova és ahogy illik, de nem csak őt, hetedíziglen mindenkit, aki élt a családjában, és azt is, aki meg sem született… De ezen a „hajléktalanon” azért elgondolkoztam.
Milyen lelkivilágra vall a hajléktalan kifejezést becsmérlő jelzőként használni? A szóban benne volt minden, ami az ő szemében bűnös dolog: pénztelenség, kiszolgáltatottság, mocsok. Az, hogy az ő sorsa is alighanem a férjétől függ, csupán egy mellékszál, nem firtatom, hogy a kitartott feleségek ténykedését csak egy hajszál választja el a prostitúciótól.
Engem a hajléktalanok jobban érdekelnek. Pláne télvíz idején. Amikor napközben is mar a hideg, az éjszakai mínuszok pusztító erejéről nem is beszélve. Nálunk a hajléktalanok ügye mindennapi téma. Kislányom gyakran ad nekik pénzt, olykor a nagy rohanásban ő hívja fel a figyelmemet egy-egy rosszabb sorsú öregre. A közelben is lakik egy család, egy idős ember egy házaspárral.
A lány nemrég szült, azóta anyaotthonban él, de a fiúknak rendszeresen kihordjuk a maradék ételt, a meleg ruhát, takarót. A műanyag palackot nem nyomjuk össze, mert ha egészben viszik vissza a hipermarketbe, darabjáért egy forintot kapnak. Nálunk a hajléktalan felebarát. Nem csak ünnepek idején, a hétköznapokban is.
Ez az, amit az ostoba némber ott a Mercedesben soha nem fog megérteni.
