Amúgy bírom én a Balatont is, megfelelően hideg sörrel a kezemben képes vagyok órákig bámulni a fodrozódást.
Akárcsak a többi kölyök, én is boldogan csapkodtam a vizet. Fel s alá bucskáztam, fickándoztam, mint egy fürge ebihal. Mondanám is utólag, így harminc esztendő távlatából: óh, az a drága, gyermekkori emlék...
De nem mondom, mert ott és akkor, azokban az üdvözült pillanatokban valami örökre elromlott. A vízfelszínen lebegő, hm... objektum, hm-hm... nos, ez a lomhán közelítő barnaság... hát, én azt hiszem, hogy az ausztrálok éreznek így, amikor meglátják a feléjük hasító cápauszonyt. A medence perceken belül kiürült, igaz, az emberek nem sikoltoztak, néma undorral az arcukon vergődtek a partra.
Most már biztos vagyok benne: engem traumatizált az átélt borzalom. A víz azóta is taszít. Bővülő ismereteim birtokában arra a következtetésre jutottam, hogy a folyékony halmazállapot nem az emlősök természetes közege. Vitathatatlan, hogy az algának, a planktonnak, a pontynak, a murénának H2O-ra van szüksége az életben maradáshoz. De mi, emberek sem úszóhártyával, sem kopoltyúval nem rendelkezünk. Következésképp: a szárazföldön a helyünk.
Amúgy bírom én a Balatont is, megfelelően hideg sörrel a kezemben képes vagyok órákig bámulni a fodrozódást. Távolról nézve a víz barátságos és nyugtató. Tökéletes az audiovizuális élmény, hiszen a víz látványa idillel tölti fel a nyaralót, miközben a halk csobogás is rásegít a város zajában megfáradt idegek kivasalására. A víz egy tökéletes díszlet, amely megajándékoz a végtelen szabadság illúziójával.
Csak hát... Hogy is mondja a pesti? Ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Köszönöm, én nem kérek belőle. Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Duna-part? Balatoni nyár? Én a napernyő alatt maradok, pattintok egy dobozost, és a hűsítő árnyékból kívánok jobbulást minden vízimádónak!
