Irgalmatlanul sokat kellett dolgoznom a minap, amikor kiléptem a szerkesztőség kapuján, azt sem tudtam, merre induljak hazafelé. A kislányom várt odakint, ő indult el rutinosan a parkolóház felé.
Miközben ballagtunk az autóhoz, beszélgettünk:
– Anya, egy csomó osztálytársam elmegy hatodik után. Teljesen kivagyok, hiszen mindegyiküket szeretem – mesélte szomorúan.
– Ötödikben nem kell ezen aggódni, kicsim, még több mint egy évetek van együtt – feleltem.
– De anya, én hatodikos vagyok...
Megdöbbentem, a kislányom is meredten nézett rám. Belőle tört ki először a röhögés. Sírhattam volna, hogy ennyire hülye vagyok, hogy ennyire el tudok fáradni egy munkanap után, és tényleg nem öröm, hogy a nők a végletekig ki vannak zsigerelve. Én sem önként vállaltam ezt az életformát, dolgoznom kell, hogy megéljünk. Kevesebb munka is elég lenne, egy milliomos udvarló a mennyekbe repítene, hát még a lottóötös… De a gép nem ezt dobta, vagyis nálam a karrier nem választható lehetőség volt, hanem kényszerpálya.
Persze ez a kényszerpálya kispálya a médiahírességekéhez képest. Nekik van mit veszíteniük, ha én kiesek a munkából, csak a fizetésemet nem kapom meg, ők viszont kikopnak a piacról, ahova nehéz visszakapaszkodni.
De aki tehetséges, annak van visszaút, aki megtalálta az igazit, az nem kérdés, hogy szül neki. Karrierféltésből lemondani a gyerekről kifogásnak tűnik: ezen esetek mögött mást sejtek. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy egy gyerektelen kollegina egyelőre nem tudja, milyen jó, ha az embernek van egy csemetéje.
Például van kivel röhögni, amikor a fáradtságtól már azt sem tudod, hogy hányadikos a gyereked…
