»Miért is lenne baj az, ha valaki azzal a tudattal, jó érzéssel megy el, hogy nem volt terhére sem másnak, de legfőképp nem magának?«
Egy orvos ismerősöm azt mondta, ha olyan beteg lesz, mikor magát már képtelen ellátni, és csak mások segítségével lesz képes létezni, ő önként fogja feladni ezt a létezést. Megvannak az eszközei, és ő ezt a fajta létezést amúgy sem nevezné életnek.
Könnyű neki, mondom én, mert egyrészt orvosként pontosan tisztában lesz vele, honnan nincs visszaút, másrészt pedig tényleg megvannak a módszerei, hogy méltósággal, dráma és hiszti nélkül távozzon. Miért is lenne baj az, ha valaki azzal a tudattal, jó érzéssel megy el, hogy nem volt terhére sem másnak, de legfőképp nem magának, nem zárta az egyébként ép szellemét egy működésképtelen testbe?
Ha az ember életében dönthet arról, hogy melyik iskolát választja, később bűnöző lesz-e vagy atomfizikus, beszedi-e például a koleszterincsökkentőjét, vagy hagyja, hogy a vérzsír szépen lassan végezzen vele, miért ne rendelkezhetne, arról is, hogy a koleszterin helyett egy injekció tegye?
Mert az egyik szépen lassan öl, szinte észrevehetetlenül, a másik pedig azonnal? Nem mindegy? A végeredmény pontosan ugyanaz.
De, ha lehet, nekem inkább essen egy zongora a fejemre.
