Olyan földi erő nincs a világon, amely csak elgondolkoztatott volna arról, hogy Te meg én ne együtt menjünk végig az úton.
Február volt, amikor beleszerettem egy pöttybe! Mint a vírus rohant át a családunkon az érzés. Először jött a férjem!
Mutattam neki, nézte, majd annyit mondott: két rajongója már biztosan van a pöttynek. Aztán apukám következett, aki félmosollyal a szája szélén közölte: a világ legszebb pöttye ez! Anyukám zokogott és csókolgatni kezdte az apró pontot!
Így érkeztél közénk „kisbence”, nyolchetes pöttyként, egy csillogó fekete papírlapon, amit mi bekereteztünk, és minden nap egy picit szebbnek láttunk. Jóval a tizenharmadik hét előtt jártunk, amikor egy rendelőben először meghallottuk a szívdobbanásodat. Nevettünk, remegtünk, szárnyaltunk és repültünk, attól a pár taktustól, amit küldtél nekünk. Pedig akkor még – legalábbis a szabályzás szerint, amely a tizenharmadik hétig engedélyezi az abortuszt – még elválhattunk volna egymástól.
Olyan földi erő nincs a világon, amely csak elgondolkoztatott volna arról, hogy Te meg én ne együtt menjünk végig az úton.
Szeptemberben aztán kézzel fogható ember lett a pöttyből, aki annyira jól sikerült, hogy két év múlva újabb pöttyel a papírlapon jelentünk meg a családi összejövetelen…
