"Mi játszódhat le abban, akinek már csak hónapjai, esetleg hetei lehetnek hátra?"
Hiába tudjuk mindannyian, hogy egyszer úgyis eljön a vég, próbáljuk úgy eltölteni rövid időnket ezen a sárgolyón, hogy ezt a szörnyű terhet elhessegetjük magunktól. Egyszerűen nem gondolunk rá, nem törődünk vele.
Persze előbb vagy utóbb könyörtelenül lesújt ránk a felismerés: nincs tovább, ennyi volt. Eljött a mi időnk.
Ha ezt a megfellebbezhetetlen ítéletet betegség formájában kapjuk, az talán még rosszabb, mintha hirtelen ragad el a halál jeges ujjaival.
Mi játszódhat le abban, akinek már csak hónapjai, esetleg hetei lehetnek hátra? Mire gondolhatott például Jenő bácsi, akit gyerekek ezrei imádtak, kivételes tanári képességekkel rendelkezett és még államilag is elismerték munkásságát.
Az idős férfi köztiszteletben állt, mégis egy hűvös októberi hajnalon úgy döntött: kiszáll ebből az egészből, és feleségét is magával viszi. Nem várta meg a kaszást, ő maga ment elébe. Mindezt azért, mert elvesztette azt, ami a legfontosabb ezen a világon: a reményt.
Márpedig reménytelenségben élni talán rosszabb a halálnál is.
