»Nővérek, orvosok, betegek mind arról sugdostak: itt a Cserháti Zsuzsa! Láttad, milyen szép? És milyen kedves!«
Tizenöt évesen a Róbert kórház sebészetén töltöttük a szakmai gyakorlatunkat a barátnőmmel. Fehér kismamacipőben, hátul gombolós egyenruhában, fityulával a fejünkön. Imádtuk, minket is imádtak.
Egészen addig a hétfői napig. Hajnali hatkor kicsit még szundikálva érkeztünk az osztályra. Vártuk, hogy ugyanúgy rajongjanak értünk: napsugarak, ma is milyen szépek! De észre sem vettek. Nővérek, orvosok, betegek mind arról sugdostak: itt a Cserháti Zsuzsa! Láttad, milyen szép? És milyen kedves! Egész éjszaka zsugázott a folyosón a többi beteggel. Milyen közvetlen, ki hitte volna! Őt imádták.
Akkor mi tizenöt évünk minden önérzetességével kihúztuk magunkat, és durcás arccal megbeszéltük: mi gyűlölni fogjuk. Gyűlölni, ahogy csak a tizenöt éves lányok tudnak. Akkor résnyire kinyílt az egyik kórterem ajtaja, kidugta szőke buksiját, pisszegett, integetett: gyertek be! Kérte, üljünk az ágyára, és az ölünkbe rakott sok-sok kiló banánt. Egyetek, kislányok, én majd őrködöm – mondta. Az ajtónál leselkedett míg jól nem laktunk.
A folyosón megbeszéltük: gyönyörű, kedves, közvetlen, és mostantól imádni fogjuk örökre. Ahogy csak a tizenöt éves lányok tudnak.
