Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmje által bepillantást nyerhettünk a magyar tornászok életének mindennapjaiba. Kínában az álmok útja könnyekkel, verejtékkel és fájdalommal van kikövezve.
Ha valamit el akar érni az ember, azért meg kell küzdeni, lett légyen szó az élet bármely területéről. Amikor egy gyereket beíratnak valamilyen sportra, még nem tudni, lesz-e belőle cserebogár, hiszen kell hozzá tehetség, kitartás és gyakorlás.
Kínában ezt különösen komolyan veszik, hiszen a sport az egyik út, mely kivezet a szegénységből. A tornászok élete hasonló, mint Hajdu Szabolcs, Fehér tenyér című filmjében, de 3 éves korukban kezdődik és majdnem „örökké” tart.
Minden évben sok tehetséges kínai gyerek lépi át a tornásztáborok küszöbét, de kevesen maradnak. Nem szórakozás az életük, nagyon kemény munka folyik. Egy tornaelemet több százszor is végigcsinálnak, egy mozdulatsort öt évig tanulnak. A kézenállás alap, ha valaki jól csinálja, hamarabb menekül, aki nem, az addig marad a falnál, míg elégedettek nem lesznek vele. Még akkor is, ha fáj neki vagy eltörik a mécses.
- Ha egy gyerek sírva fakad, az láncreakciót indít be, és akkor nincs megállás, mindenki bömböl – mondta Xia edző a China Smack magazinnak. – Nasival lehet őket lecsillapítani – teszi hozzá, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga.
Azt mondják, a 6 éves kínai gyerekek igenis tudják, mit és miért vállalnak. Bajnokok akarnak lenni. Minden és bármi áron. A könnyek felszáradnak, a verejtéket letörlik, a fájdalom pedig elmúlik…
Biztosan így van, de a kínnal együtt a gyerekkoruk is tovaszáll, s csak szurkolhatunk nekik, hogy szüleik nem hiába hagyták őket a táborban...
