Miközben az ember ösztönösen retteg a vadállatoktól, akadnak, akik nemhogy a közelükbe merészkednek, de akár még velük is élnek hosszabb-rövidebb ideig. Egy amerikai professzor medvék bizalmába férkőzött, magyar etológusok pedig farkaskölyköket fogadtak be a lakásukba.
Minden veszéllyel dacolva kerül nap mint nap érintésnyi közelségbe Lynn Rogers az Észak-Amerikában honos fekete medvékkel. Ezek az állatok jóval kisebb termetűek ugyan az Európában is fellelhető barnamedvéknél, ám bizonyos helyzetekben így is veszélyes fenevaddá válhatnak. Róluk talán az a filmekből ismert kép ugorhat be, amint az alaszkai folyókon fölfelé úszó-ugráló lazacokra vadásznak. Érdekesség, hogy a nőstények nem sokkal azután hozzák világra kölykeiket, hogy a téli álmunkból felébrednek.
Dr. Lynn Rogers immár 43 éve él és dolgozik velük, és mindenki a csodájára jár, milyen bensőséges viszonyt sikerült kialakítania a mancsosokkal. „Amikor ifjú kutatóként azt láttam, hogy a kollégáim nyugtatóinjek-ciókkal lassítják le a medvéket, mielőtt a közelükbe lépnek, arra gondoltam, én majd egy másik utat próbálok bejárni” – emlékezik vissza a kezdetekre a professzor, aki immár az Észak-Amerikai Vadkutató Intézet igazgatója, a medvekutatások legelismertebb szaktekintélye.
A professzor éppen oly módon igyekezett a medvék bizalmába férkőzni, ahogyan azt a világhírű Jane Goodall tette a majmokkal Tanzániában. Először távolból és csendben tanulmányozta őket, és mindig úgy helyezkedett, hogy a medvék is lássák őt. Ezután közelebb és közelebb merészkedett, és igyekezett nyugodt maradni akkor is, amikor egy-egy kíváncsi példány megközelítette őt. Hosszú évek során érte el, hogy egyes állatok azt is megengedték neki, hogy megérintse, megsimogassa őket.
„Természetesen nem vártam, hogy olyan közel kerüljünk egymással, mint ahogyan Jane a csimpánzokkal, de azt hiszem, elértem a legbizalmasabb kapcsolatot, ami ember és medve között kialakítható.” Mindez igaz lehet, hiszen még a BBC is filmet készített a medvék nagy barátjáról, akit nem véletlenül neveztek sokan így: Bearman, vagyis Medveember.
A kutya immár ötvenezer éve az ember hű társa. Régóta izgalmas kérdés, hogy van-e különbség a farkasok és a kutyák viselkedése között, ha az ember közelében élhetnek. E téren mi magyarok, pontosabban az ELTE etológia tanszékének tanárai és hallgatói végezték el az úttörő- kutatásokat. A Csányi Vilmos vezette társaság tagjai 13 kisfarkast és 11 kiskutyát neveltek együtt három hónapon át. A farkaskölykök ötnapos korukban kerültek a „nevelőszülőkhöz”, akik az első négy hónapban igyekeztek minden tekintetben ugyanúgy bánni velük, mint a kutyusokkal. Ezt követően a farkasok visszakerültek a falkájukba, Gödöllőre, de az együtt munkálkodás, illetve a megfigyelésük egészen kétéves korukig tartott.
Amikor az apróságok már járni, hancúrozni tudtak, akkor az volt a leglényegesebb különbség, hogy míg a kutyusok leginkább „vízszintesen” mozogtak, addig a farkaskölykök mindenhová fel akartak mászni, ugrani; a szemetest, a szőnyeget, a cipőket azonban minden állat egyaránt előszeretettel rángatta, rágcsálta. Abban is különbség mutatkozott, hogy míg a kutyák – úgy tűnik, genetikailag – engedelmesebbnek bizonyultak, náluk használt a dorgálás. A kis farkasoknál nem volt tapasztalható az embernek való megfelelési vágy, ha gondozóik erélyesen rájuk szóltak, akkor még a szelíd farkas is morog, oda-odakap.
„Meg kellett tanulnunk, hogy ha meg akarjuk őrizni a kialakított jó viszonyt, akkor el kell kerülnünk az olyan helyzeteket, amikor összeütközésbe kerülhetünk” – jegyezték fel kutatási naplójukba az etológusok. Miután négy hónapi együttélés után visszaengedték őket, a világ talán legszelídebb falkájává váltak a farkasok: örömmel üdvözölték és kíváncsian figyelték az idegeneket, gondozóiktól kifejezetten elvárták, hogy kurkásszák, simogassák őket, a hozzájuk legközelebb kerülő emberektől pedig eltűrték a kellemetlenségeket, így a fájdalommal járó gyógykezelést is.
